Újabb supergroup, újabb kíváncsiságból eredő recenzió. A Metal Blade szeptember 23-án jelentette meg az amerikai Charred Walls Of The Dead harmadik soralbumát "Creatures Watching Over The Dead" címmel (a csapat kényszeresen ragaszkodik a bandanév kezdőbetűiből álló lemezcímekhez: nem tudom, hogy meddig lehet ezt még folytatni és miért). Olyan nevekből tevődik össze a tagság, hogy az közelít a metalrajongók által óhajtott álomfelállásokhoz: hogy aztán ebből milyen zenei tartalom kerekedik ki, az már más kérdés.
Először is vegyük sorra a 2009 óta létező zenekar történetét és annak főbb fejleményeit. Itt van először is Steve DiGiorgio basszusgitáros, aki a Sadus és az Autopsy felállásából érkezett a Death soraiba, majd átnyergelt a legendás thrash hordába és a Testament tagjaként a zseniális, 1999-es "The Gathering" albumon is játszott.
Richard Christy dobos és fő zeneszerző az utolsó korszakos Death és az ezredforduló környéki Iced Earth együttesekből érkezett. Ő öt évig önkéntes száműzetését töltötte a kétezres években: az Iced Earth-ből történt távozása után egy rádióműsor írója, állandó szereplője lett és komikusként is fellép szerte Amerikában. A Charred Walls Of The Damned a visszatérését jelenti a rockszíntérre: tulajdonképpen ő a főnök, ez az ő projektje.
Tim "Ripper" Owens énekest azt hiszem, hogy senkinek sem kell bemutatni. A Judas Priest és az Iced Earth, no meg a Yngwie Malmsteen' Rising Force énekeseként letette már a névjegyét a műfajban és bár sokan istenítik vagy tartják a jelenkor legnagyobb metal torkának, legalább annyian vannak azok, akiknek az ő hangja már túl sok és éppen ezért nehezen is tolerálják előadásmódját.
Jason Suecof gitárost elsősorban producerként ismerhetjük. Olyan bandákkal készített lemezt (és írt is ezekhez rendesen, bár ezt nem szokták nagydobra verni a szóban forgó csapatok), mint a Trivium, a Devildriver, a Whitechapel, az All That Remains, a The Black Dahlia Murder vagy éppen a Death Angel és a Carnifex. Ezenkívül eszement jó gitáros és gyanítom, hogy Christy mellett a riffek is az ő agyában születtek meg.
Öt évnek kellett eltelnie, hogy a 2010-es és 2011-es albumokat követően megérkezhessen a harmadik sorlemez. Ez egyaránt köszönhető a tagok egyéb irányú elfoglaltságának és a két korong relatív sikertelenségének is. Mindkét anyagból megközelítőleg és egyenként húszezer darab kelt el világszerte: hogy ezt a megfelelő perspektívába helyezzük, elég megemlíteni, hogy egy Tankcsapda vagy Ákos kiadványból is ennyi fogy ma, 2016-ban Magyarországon.
Nos, természetesen ez semmilyen értelemben nem fokmérője az amerikaiak zenéjének: a harmadik soralbum egyben a legjobbjuk is, bár én kétszer ennyi játékidőt is elviseltem volna. Ugyanis az anyag nagyon, szinte hardcore módra rövid, mindösszesen harminchárom perc kilenc tételben. Érdekes módon nem is azt kifogásolom, hogy több dal is kerülhetett volna a korongra, hanem a számok rövidek: sokszor elsietettnek, elkapkodottnak, kidolgozatlannak érzem a két-háromperces nótákat, mert egyszerűen nem tudnak kibontakozni és így kellő hatást kifejteni.
Pedig minden itt van, amit szerethetünk a metal kapcsán: elképesztő hangszeres tudás (szó szerint az és nagyon remélem, hogy ebben nem kapott szerepet a stúdiós, számítógépes varázslás), Jason Suecof olyan ötletes és csodálatos szólókat szállít le, melyeket már nagyon régen élvezhettünk ennyire metalkiadványon, fantasztikus dallamvilág és modern, de kifejezetten kiegyensúlyozott és kellemes hangzás, no meg Ripper Owens a lelkét is kiénekli a korongon.
Úgy érzem, ez utóbbi összetevő lesz egyébként a vízválasztó a lemez megítélése kapcsán. Nagyon régóta követem a frontember tevékenységét és gyakran nekem is ambivalens érzéseim vannak. Valahogy úgy tűnik, Owens még mindig nem találta meg a saját hangját vagy egyszerűen nem tudja már levetkőzni a karrierje során kényszerűen felvett manírokat. Most is hol Halford-szerű iszonyatos magasakat passzíroz ki a torkán vagy középfekvésben hozza az egy-az-egyben Dio-ízű dallamokat. Pedig jó lenne végre megtudni, hogy milyen az, amikor önmagát adja: talán egyszer erre is sor kerül.
A dalok végig a hagyományos amerikai progresszív power metal stílusán belül maradnak, de a szólók és a hangszerelési ötletek révén néha kitekintenek a thrash felé is, főleg a riffek terén. Kifejezetten dalközpontú a lemez, tehát végig ragaszkodnak a tradicionális dalszerkezethez (verze-refrén-verze-refrén-szóló-refrén). A legjobb és egyben az utóbbi évek egyik legjobb metal tétele a death metalosan kezdődő, majd szépen bedallamosodó The Soulless nóta: ha az egész korong ilyen lenne, az év albumát tarthatnánk a kezünkben.
De sajnos nem ilyen: vannak rövidségük ellenére is céltalannak tűnő szösszenetek, például a Living In The Shadow Of Yesterday vagy a Lies, ahol szinte pop-punkosan vidámak a refrének, melyek nem is illeszkednek a dalok alapvető hangulatához (nekem beugrott a Dream Theater is, főleg a katasztrofális "The Astonishing" erőltetett és szirupos refrénjei). De ezekkel a dalokkal is meg lehet barátkozni, nem lógnak ki rossz értelemben az anyagról, hála a tényleg zseniális szólóknak.
Talán az olvasó is képben van már a CWOTD harmadik soralbumával: ismét nem történt világmegváltás, de a hagyományos (azaz mindennmű extremitást nélkülöző) heavy metal stílusán belül ez egy kiemelkedő anyag, csak az a félórás játékhossz, az nagyon soványra sikeredett.
9/10
