A 2016 - os év talán legkiemelkedőbb koncertje volt az október 27-i norvég Vulture Industries, a szintén norvég Sulphur és a jól ismert magyar Svoid hangversenye a Kék Yuk színpadán.
Sajnos a Svoidról lemaradtam, de az első külföldi zenekar kezdési időpontját még épphogy sikerült elcsípnem. A Sulphur az új lemezüket, az idén megjelent "Omens of Doomot" mutatta be. A norvég zenekar ismeretlennek tűnhet egy átlagos zenehallgató számára, pedig nem kisebb nevek játszanak benne, mint Øyvind Madsen (ex-Enslaved) vagy Erik Hæggernes (ex-Aeternus, ex-Gorgoroth). Első hallásra egy szürke, sablonos death metal bandának tűntek, és a színpadra lépésükkor a szinte maroknyi közönség a hátsó falat „ölelgette”, de ahogy teltek a percek, szinte mindenki meglepődött, és a koncert vége felé érve már a színpadon, az első sorban headbangeltek az emberek. Dalaikban nem igazán lépték át a death metal stílus adta határokat, ámbár néhány számba becsempésztek black metalosabb elemeket és riffeket, így tudtak valami újat és izgalmasabbat is mutatni a magyar közönség számára.
Utánuk az éjszaka utolsó zenekara, a Vulture Industries következett. Náluk már a koncert elején látszott, hogy nem egy átlagos zenei élményre számíthat a hallgató, mindnyájan kiöltözve, ingben, nadrágtartóval ékesítve léptek a színpadra, kivéve az énekest, aki öltönyben mutatkozott. A dallista a 2013-as "The Tower" névre keresztelt lemezükből, illetve a zenekar régebbi dalaiból állt. A koncertet a Tower című nótával kezdték, miután a közönséget két részre osztották, mindenkinek el kellett döntenie, hogy Buda, vagy Pest oldalára áll. Pestnek végül több „katonája” lett, így a basszusgitáros felmentőként a budaiakhoz állt, s velük skandált.
A koncert további részében a legutolsó albumról játszottak több számot. Bjørnar Nilsen énekes színpadi fellépéséhez és viselkedéséhez hasonlót nagyon ritkán lehet látni. Leugrott a közönséghez, az első sorban állók homlokához nyomta a saját homlokát, s úgy énekelt, szinte eggyé vált a közönséggel ő is. Az egyik szám előtt felkért valakit a színpadra, aki elég biztos az angol tudásában, hogy fordítsa le a közönség számára a kívánságát, mert nagyon, de nagyon szomorúak lesznek, ha azok nem értik meg, hogy mit szeretnének. Egy bátor jelentkező, Anita fel is mászott a színpadra, s mondatról mondatra fordította, hogy: „Nagyon örülnénk, ha mindenki a most következő dal közben, az énekest követve táncolna, ahogy csak tud”. Így is történt, a rendkívül kis létszámú, de annál nagyobb lelkesedésű hallgatóság követte az utasításokat, vonatozott, táncolt az énekes nyomdokaiban, ahogy azt Bjørnar utasította.
A koncert vége felé közeledve szinte már az utolsó leheletével csinálta a showt, mosholt, és akin látta, hogy le volt izzadta, annak finoman letörölte a saját törölközőjével a homlokát és arcát, illetve átbújt néhány ember lába között. Ezt követve előrébb „tolta” az egész közönséget, hogy ne féljenek messze állni a színpadról, ő nem fog harapni (bár ezek után ebben annyira nem voltunk biztosak). Az este zárásának a Path of Infamyt választották, amelynek dalszövegét az első sor szinte végig dalolta, az egész zenekar legnagyobb örömére. A koncert végét még egy óriási tapsvihar és egy „VISSZA, VISSZA!” kántálás követte, sajnos sikertelenül. Sokan, akik még nem látták a Vulture Industriest élőben, valószínűleg a zenekar által képviselt progresszívabb stílus miatt, nem ilyen koncertet vártak, talán egy egy helyben állós, fejrázós estére számítottak (akárcsak én), ehelyett azonban egy mozgalmas és eseményekkel teli koncert élményével mehettek haza.
- Sorbete
