A norvég black metal színtér Beavis és Butt-Head-je, a Darkthrone tizenhatodik soralbumával jelentkezett október 14-én "Arctic Thunder" címmel a Peaceville Records gondozásában. Három évvel ezelőtt a csapat egy teljesen váratlan mesterművet rakott le az asztalra a "The Underground Resistance" képében, a friss anyagot megelőzően kiszivárgott információmorzsák azonban valami teljesen mást ígértek: nem kevesebbet, mint visszatérést a korai évek és albumok színtiszta black metal megközelítéséhez. Nos, ez nem teljesen sikerült, illetve nem is hiszem, hogy ez lett volna a célja ennek a rendszeres időközönként meg-megújuló bandának.
Harminc éve létezik Fenriz és Nocturno Culto (azaz Gylve Fenris Nagell és Ted Skjellum) együttese: ezalatt a kezdeti death metal irányultságból a norvég black metal színtér egyik megalapítójává és vezetőjévé váltak, majd a 2006-os "The Cult Is Alive" albummal váltottak és egyre inkább kezdtek hardcore (crust) punk elemeket beleszőni zenéjükbe. De 2010-ben, a "Circle The Wagons", illetve a 2013-as "The Underground Resistance" korongok kirándulást tettek a nyolcvanas évek speed/heavy metal világába is (kifejezett Mercyful Fate hatásokkal és sikolyokkal tarkítva).
Két dolog nem változott a harminc év alatt: egyrészt a norvégok mindig nagy ívben tojtak mindenféle elvárásra, érkezzen az a szaksajtótól, a pályatársaktól vagy legfőképpen a rajongóktól. Teljes és kizárólagos kontroll alatt tartották saját zenéjüket és semmiféle ilyen irányú beleszólást nem tűrtek el, legkevésbé a kiadóiktól (melyekből mindösszesen kettőt fogyasztottak, a korai és jelenlegi évek Peaceville Records és a közbenső időszak Moonfog Records istállóit, így egy, a rockszakma kereskedelmi, pénzügyi jellegű dolgait kifejezetten lenéző, saját szakállukra kényelmesen elzenélgető és a koncertezéstől különösen irtózó páros képe rajzolódhatott ki a rajongók előtt).
Másrészt egy jottányit sem engedtek abból, hogy zenéjük szigorúan a nyolcvanas években kialakult metal ellenkultúrából, az akkor létrejövő extrém irányzatokból táplálkozhat és semmilyen hatást nem fogadhat magába. Ez alapvetően és rettenetesen leszűkíti a Darkthrone eszköztárát, talán a primitív jelzőt ők maguk sem cáfolnák. Van ennek azonban egy másik oldala is: Fenriz többször nyilatkozta már az évek során, hogy ez azt is jelenti, hogy csak a legtisztább forrásból merítenek inspirációt, bár a nyolcvanas évek közepének zavarosan kavargó iszapmély extrém zenei közegét, ahol a hardcore/crust/thrash/death/black még nem vált külön, hanem valami éjfekete szörnyszülöttként éppen csak kikelt Lucifer tojásából, túlzás lenne tiszta forrásnak nevezni.
Akár ellenszenves hozzáállás is lehetne az, amit a két norvég művel: tulajdonképpen sajnálkozó lenézéssel tekintenek mindenre, ami körülbelül 1992 után a metal színtéren létrejött és kizárólagosan a saját tinédzserkoruk zenéjét hajlandóak újra- és újra megélni és előállítani. De mégsem az, mert Fenriz és Nocturno Culto két kegyetlenül szimpatikus és vicces figura, akikre nem lehet haragudni, még akkor sem, amikor viking harci bárdokkal rontanának ránk, ha számon kérnénk rajtuk a progresszivitást. Na igen, a progresszió sokak számára szitokszó és nem csak zenei értelemben.
A szenzációs riffekben, komplex, hosszú tételekben igen gazdag "The Underground Resistance" után tényleg más a friss anyag: szándékosan lecsupaszított, rövidebb, lényegre törőbb és ha tetszik, primitívebb dalokat tartalmaz, melyekben valóban hangsúlyosabban jelentkeznek a black metal elemek. Újra feltűnnek a tremoló gitármenetek, a punk hatások hiányukkal tüntetnek és mivel minden szerzeményt Nocturno Culto énekelt fel, így a károgósabb, nyersebb vokál is jelen van.
De blastbeateket ne is keressünk: végig középtempós döngölések mennek mindenféle ütemcifrázás nélkül. Az első öt tétel hibátlan: a nyolcvanas évek örökségét, ha akarnák, se tudnák levetkőzni a norvégok, így például az Inbred Vermin középrészében beérkező ortodox speed téma kifejezetten kellemes a fülnek, de a szinte doomos Boreal Fiends is igen jól sikerült.
Sajnos azonban az utolsó három nóta (bármennyi jó ötletet, részt tartalmaz), valahogy céltalannak tűnik. A szinte funeral doomosan málházó Throw Me Through The Marshes, a klasszikus black metal riffel támadó Deep Lake Trespass vagy a záró, és meglehetősen unalmas The Wyoming Distance egyszerűen nem tud kibontakozni. Mintha elkapkodták volna ezeket a dalokat: várjuk, várjuk azok beindulását, de nem tudják kifutni az igazi pályájukat.
Összességében nincs gond az "Arctic Thunder" koronggal, csak éppen a zseniálisan erős 2013-as lemez után ez igencsak vékonynak tűnik (természetesen Darkthrone viszonylatban). Kíváncsian várom, hogy pár év múlva mivel állnak elő Fenrizék, mert én most ezt a félig visszakanyarodást egy kissé elhibázottnak tartom (nem mintha érdekelné őket bárkinek is a véleménye, de tőlük ne is várjunk mást). Talán legközelebb.
7,5/10
