A jelenlegi gitárzenék színterének mostohagyereke a hard rock: ha belegondolunk, a tökéletesen - és sajnos, úgy tűnik, véglegesen - szubkulturális rétegzenévé vált metal és a kortárs popzene között létezett évtizedekig, slágerekkel volt képes betörni számtalan alkalommal a tömegmédia és -ízlés világába, de ez a szűk határmezsgye valahogy elpárologott, kámforrá, amolyan igazi senkiföldjévé vált. Mivel a hard rock az egyik leghagyományőrzőbb stílus, így az unalomig ismert lecke felmondása marad csak az ilyen bandák szerepköre: ezt egyedivé és izgalmassá egyedül az adott előadók karizmája és mindent elsöprő ambíciója teheti, de (hihetetlenül tudományosan hangzó kifejezéssel élve) a tartalomfogyasztási szokások megváltozása bizony ennek is alávágott.
Az Ohio államból származó amerikai Red Sun Rising nagykiadós bemutatkozása október 21-én jelent meg Európában a Spinefarm Records kiadásában "Polyester Zeal" címmel: az anyag az Államokban még 2015-ben jött ki, szép rádiós sikereket ért el, de az öreg kontinensen igazából semmiféle visszhangot nem kapott. Pedig univerzális zene ez: távol áll a post-grunge bandák (Nickelback és társai) kényelmetlenül ragadós, csöpögős popzenéjétől, mégis teljes mértékben befogadható és számtalan forrásból táplálkozó, mely források felfedezése legalább olyan élvezetes, mint magának a korongnak a végigpörgetése.
Az amerikai csapat zenéje saját bevallásuk szerint is rengeteg hatás ötvözete és nem is akarják besorolni magukat semmilyen trend vagy címke mögé. Két dolog emeli ki azonnal a produkciót a pályatársakéi közül: Mike Protich énekes/gitáros szenzációs hangja és a rendkívül érett, szinte míves dalszerzői képesség. A daloknak egyszerre van valami megfoghatatlanul kortalan és mégis friss hangulata.
Találunk itt a "Powertrip" korszakos Monster Magnetet idéző stoner ízeket (Emotionless), Alice In Chain-dallamokkal teli dalt (The Otherside), illetve a Filter legjobb pillanataira hajazó nótát is (Amnesia), azaz az albumon felsorakozik az amerikai rockzene elmúlt huszonöt évének teljes spektruma és bár van valami nosztalgiajellege a dolognak, a Red Sun Rising tehetsége megkérdőjelezhetetlen.
Nagyon szilárd zenei alapok ezek: lebutítva, eljellegtelenítve számtalan banda dolgozott ezekkel és ért el milliós sikereket a kétezres évek első felében (Creed, Nicelback, stb.). Ilyen intelligens megoldásokkal és ennyire változatos dalokkal azonban ezek a csapatok nem éltek: a Red Sun Rising nagyon ügyesen kerüli el a giccs, a klisék szirénhangjait, mintegy Szkülla és Kharübdisz között hajózva egyensúlyozza ki zenéjét és nagyon pontosan érzi, hogy mi fér még bele az egyébként igen széles merítésbe.
És talán itt érhetünk el a lemez szinte egyetlen gyengeségéhez: mintha kicsit kiszámított lenne a dolog, mintha a zenekar kicsit mindenkinek meg akarna felelni és így pont azt a zsigeri ösztönösséget hiányolhatjuk, ami pedig minden hard rock produkciónak az alapját kell, hogy képezze. A hangzással nincs probléma: a Bob Marlette csúcsproducer (Black Sabbath, Seether, Shinedown) által létrehozott megszólalás tökéletes, ráadásul azt sem mondhatjuk, hogy valamiféle túlpolírozott hangképet eredményezne, sőt, néha egészen koszos, dögös a dolog (lásd a záró Imitation Motörhead-darálását).
Mike Protich rendkívül érzékeny, hajlékony tenorja viszi a hátán a produkciót, ez kétségtelen: nagyon régen hallottam ennyire karakteres és mégis minden erőlködés és manír nélküli rockhangot. Egyszerűen jó hallgatni: legyen az erőteljes rocklíra (Blister) vagy karcosabb, tempósabb zúzás (a nyitó Push), Protich hibátlanul teljesít. Persze az is nagyon sokat számít, hogy a csapat már két szerzői kiadásban megjelent albumot is készített, jó tízéves gürcölés és koncertezés áll mögöttük, azaz harcedzett profikról van szó és ez minden dal minden pillanatában hallatszik.
Az is egyértelmű, hogy a Red Sun Rising rendkívül tudatosan halad előre és ebbe a lemezbe tudásuk legjavát beletették. Remélem, hogy a következő korong is hasonlóan erős lesz, de talán a számtalan, szerteágazó hatásból sikerül lenyesniük és egy egységesebb teljesítménnyel állnak elő. A "Polyester Zeal" (bár eredetileg 2015-ös) számomra 2016 hard rock albuma: teljesen rádióbarát, tömegek számára befogadható modern rockzene. Nagyon sok ilyen csapatra lenne szükség, mert ez a színtér fájóan üres: a fősodorbeli siker pedig már nagyon ráférne a műfajra.
9/10
