Ahogy végighallgattam a jó húszéves pályafutással a háta mögött a mai napig mérsékelt (el)ismertségnek örvendő amerikai Candiria nyolcadik soralbumát, valami kesernyés hiányérzet maradt meg bennem. A korongon szereplő legtöbb dalban szinte tapintható a zenei zsenialitás, de aztán mindig belefutunk egy olyan megoldásba, ami kijózanító pofonként hat ránk és ami képes zárójelbe tenni korábbi eufóriánkat. Sokkal, de sokkal több lehetett volna ez a lemez, mint ami végül kikerekedett belőle.
A rockszíntér egyik legbrutálisabb története húzódik meg az 1992-ben alakult Candiria mögött: a csapat 2002-ben olyan tragikus buszbalesetet szenvedett az aktuális turnéjuk során, hogy csak hosszú évek múltán - és kimerítő orvosi kezeléseket követően - sikerült a zenészek részleges felépülése, mely folyamat miatt tulajdonképpen tagságuk háromötödét elvesztették, az áttörés előtt álló karrierjük pedig derékba tört. Mára már csak Carley Coma énekes és John LaMacchia gitáros maradt az őstagok közül: a Metal Blade gondozásában október 7-én megjelent "While They Were Sleeping" pedig mindösszesen csak a harmadik kiadványuk a baleset óta.
Nagyon nehéz akár csak távolról is meghatározni a csapat stílusát: hardcore, metal, dzsessz, post-metalcore, néha - szerencsére szinte csak jelzésértékűen - rap, de nem idegenkednek a modernebb hangzások (pld. djent) beemelésétől sem. Ha egy ennyire vegyesfelvágott produkcióval találkozom, már előre elkezd jelezni a fejemben a képzeletbeli vészcsengő és sajnos jelen esetben ez okkal történt.
Egy dolgot mindenképpen meg kell jegyezni: ellentétben a stílusvegyítésnek az elmúlt hat-nyolc évben tapasztalt trendjétől, a Candiria mindig is ezt a fajta megközelítést alkalmazta, már egészen pályája kezdetétől, sőt, a korai lemezeik még elvontabbak, még nehezebben befogadhatóak voltak. A friss album valamiféle visszaidézése a kilencvenes évekbeli világuknak, azonban próbálnak lépést tartani a modern metalcore csapatokkal is, ezek főleg a dallamos, tiszta refrénekben érhetőek tetten (lásd például a Forgotten című tételt).
A baj ott kezdődik, hogy a rengeteg stílus- és témaváltás között elfelejtettek dalokat írni. Képzeljünk el egy olyan nótát, mely djentes, tördelt riffekkel indul, majd hirtelen átvált swinges dzsesszbe, hogy végül valamiféle félakusztikus levezetéssel záródjon. Nem is beszéltünk még az afroamerikai énekes torkából teljesen természetes módon előtörő soulos hatásokkal és dallamokkal (ilyen az Opaque című szerzeményük). Teljesen céltalanul és értelmetlenül, ráadásul gyakran kifejezetten zavaró módon tesz száznyolcvan fokos kanyarokat a zene, mi pedig csak kapkodhatjuk a fejünket.
Szinte nincs is olyan dal a korongon, amit elsőre be tudnánk fogadni: sokszor mintha maguk a zenészek sem tudnák, hogy pontosan mit akarnak játszani és kinek. Én igazán nem vagyok ellensége a progresszivitásnak és az új utak keresésének, de egy új út nem attól lesz forradalmi, hogy tíz másodpercenként irányt váltunk és össze-vissza tekergünk, hanem attól, hogy egy nyílegyenes csapást vágunk, melyen korábban még senki sem járt és amely egy addig felfedezetlen területre vezet bennünket.
Carley Coma hangja viszont egészen elképesztő: ő az az énekes, aki számára egyszerűen nincs lehetetlen, bármit (de tényleg bármit) képes elénekelni, ráadásul olyan érzelmi töltettel és kifejezőerővel, ami egészen ritka a színtéren. A Rage Against The Machine és a korai Faith No More munkásságát leszámítva a rap számomra nem opció a metalzenében, de el kell ismernem, hogy Carley Coma úgy alkalmazza ezt a technikát a Candiria világában, hogy egy másodpercre sem éreztem oda nem illőnek. Zseniális teljesítményt nyújt az egész korongon, szinte egyedül őmiatta is érdemes végighallgatni az anyagot.
Kifejezetten bosszankodom egyébként, mert az építőelemek között (ennek kell neveznem ezeket, mert a szerzemények ide-oda csapkodnak és egész egyszerűen nem állnak össze kompakt dalokká) számtalan fantasztikusan érdekes ötlet bújik meg (főleg a riffek és a tempóváltások terén), de hiába tetszik valami harminc másodpercig, ha aztán érkezik egy teljesen témaidegen dallam, ami megtöri a lendületet.
Mivel tudom, hogy ez az egész megközelítés az amerikai banda vállalt módszere és célja, ezért nem is reménykedem abban, hogy valaha is - akár egy elismert producer segítségével - lenyesnék ezeket a számomra teljesen céltalannak tűnő téma- és stílushalmozásokat. A Candiria nekem mindig is beváltatlan ígéret fog maradni, amit végtelenül sajnálok.
7,5/10
