Annyira régi történet már ez, hogy rockrajongók egy komplett generációja nőtt fel azóta, de a kihatásai máig élénk (bár teljesen felesleges) vitákat gerjesztenek a színtéren, ámbár leginkább afféle brazil szappanoperaként folynak már csak az események a volt csapattagok között. A Nuclear Blast január 13-án jelenteti meg a Sepultura tizennegyedik stúdióalbumát "Machine Messiah" címmel és aki elvesztette a fonalat valamikor a múlt évezred utolsó éveiben, annak most talán érdemes felvennie azt.

Alig van csak pár zenekar, mely sikerrel oldotta meg karizmatikus frontemberének távozását/elvesztését (a leggyakrabban felhozott példák persze az AC/DC és a Van Halen), sajnos azonban a brazil Sepultura - mely a korai death/thrash irányból szépen lassan mozdult el a groove metal felé, majd a kilencvenes évek közepén "Roots" című albumával meg is alapozta a nu metal hullámot - nem tartozik ezek közé. Az alapító gitáros/énekes, Max Cavalera 1996-os távozását követően érkezett egy teljesen ismeretlen amerikai, Derrick Green, akivel a banda a legnagyobb természetességgel folytatta karrierjét, csak éppen a stadionokból szépen visszasompolygott a klubokba.

Ebben azonban ugyanolyan része volt a metal teljes visszaszorulásának és a fősodorbeli popkultúrából történő eltűnésének, mint az egyre érdektelenebb és ötlettelenebb albumaiknak. Max Cavalera persze nem adta fel, sőt: Soulfly nevű csapatával egy darabig vitte tovább a nu metal irányt, majd annak lecsengését követően szépen kezdett ismét a thrash felé tájékozódni (legutolsó, egyáltalán nem rossz albumukról ITT írtunk). Ma már az azóta az anyabandából szintén távozott alapító-testvér-dobos, Igor társaságában mindenféle projektekben vesz részt, illetve hozzánk is ellátogattak egy húszéves évfordulós Roots-hakniturné keretében. Nagyon megkopott a régi dicsfény, hogy finoman fogalmazzunk.

Az Andreas Kisser gitáros/dalszerző vezette Sepultura - udvariasan bár, de - azóta is elhárít minden, a Cavalera-testvérek részéről az utóbbi időben egyre rendszeresebben érkező újjáalakulási-visszatérési kísérletet vagy próbálkozást és kitartóan halad a maga útján, azaz készíti soralbumait, orrvérzésig turnézik és próbál mindenkit meggyőzni arról, hogy a csapat kreativitása korántsem veszett el. Valóban, a "Machine Messiah" új, nagyon is ígéretes irányokat is kijelöl, de ezeken a csapásokon nem sikerült pár lépésnél többet megtennie a zenekarnak. 

Kicsit olyan érzésem van, mintha a Sepultura egyszerre próbált volna kedvezni a hőskorszak rajongóinak thrashes, néha szinte hardcore-os aprításaival, illetve a modernebb megközelítés kedvelőinek (a Phantom Self néha szinte deathcore-os riffjeivel és breakdown-jaival), de érezhető, hogy próbálnak elmozdulni progresszívabb irányba is. A nyitó címadó tétel egyértelműen zseniális: Green tiszta éneke félelmetes, a doomos, zord dallamok egészen komor hangulatot teremtenek.

Azonban érkezik az I Am The Enemy: szinte crossover thrash/hardcore punk őrölés két és fél percben, mely önmagában teljesen rendben van, csak éppen köszönőviszonyban sincs a nyitó nótával. De ez jellemző az egész korongra: ide-oda ugrálunk, mindenféle átvezetés vagy kapaszkodó nélkül a különböző stílusok között, és ez egy idő után már kezd zavaró lenni. 

A már említett másik kislemezdal, a Phantom Self megint komplexebb, modernebb, de iszonyatosan eltalált tétel, benne a közel-keleti melódiákkal, melyek rendesen megbolondítják az amúgy igen szigorú szerzeményt. A harmadik kiemelkedő nóta a Sworn Oath: ebben teljesedik ki a progresszív vonulat, a málházós, thrashesen középtempós tételben a középrészen egy, a hetvenes évek prog-rockjából átemelt betét csavar egyet az atmoszférán és a meglepő az, hogy egyrészt mennyire jól áll ez a Sepulturának, másrészt, hogy a váltás milyen hézagmentesen illeszkedik a dalszerkezetbe. 

Sajnos azonban a korong második felére elfogytak az ötletek és a sorra érkező nóták mindenféle emlékezetes pillanat nélkül hozzák a standard groove/thrash riffeket és megoldásokat. Semmi gond nincs ezekkel, rendben vannak, bólogatunk rájuk, de pár óra múlva már akkor sem emlékeznénk egyetlen momentumra sem, ha ezen múlna a lottóötösünk. A végére még kapunk egy Slayer-iramú és hangulatú szélvészgyors aprítást a Vandals Nest képében, illetve érdemes még megemlíteni a címében és témájában is a Fear Factory csapatot idéző záró Cyber God című tételt.

Három remekül sikerült dal, a többi sajnos a szokásos (korántsem rossz) Sepultura-zúzás: számomra ez az egyenlege a "Machine Messiah" című korongnak, mely egyébként a robotizáció és digitalizáció témakörét járja a metalszíntéren sokadjára körül sci-fi köntösben. Ahhoz képest, hogy a nyolcvanas évek meghatározó thrash bandái micsoda albumokat adtak ki az elmúlt egy-két évben, ezt most kevésnek érzem. Mindazonáltal tiszteletreméltó Andreas Kisserék szándéka, hogy a múltidézés és a nosztalgiázás helyett új produkcióval, új zenei megközelítéssel próbálnak bizonyítani. Ha ez egy megkezdett új irányvonal, akkor a "Machine Messiah" albumot az első pár, kissé bátortalan lépésnek tekinthetjük.

8/10