Kimondottan nyomasztó okai vannak a Memoriam létezésének. Egyrészt a Bolt Thrower dobosának, Martin Kearns 2015-ben bekövetkezett halála, másrészt a Benediction basszerosának, Frank Healy apjának elvesztése. Ami a közös a Bolt Thrower-ben és a Bendiction-ben, az a gyász, így nem csoda, hogy ennek a két bandának az egyesüléséből egy igazán sötét, gyászos, komor old-school death metal banda született 2016-ban. És íme, itt van a március 24-én a Nuclear Blast által megjelentetett első album 3 demóanyag és egy kislemez után. De milyen lett? 

Őszintén szólva volt egy - szerintem - jogos alapelvárásom a Bolt Thrower és Benediction tagokból verbuválódott bandával szemben: már a borító azt közölte felém, hogy ne egy nyugodt, relaxációs 45 percet várjak. Kérem, ami itt van, az háromnegyed órányi romlás és fájdalom. Már a nyitó Memoriam olyan súllyal nehezedik az emberre, mint egy küllő. Az ezt követő War Rages On szerintem az album csúcspontja, hihetetlen húzása és hangulata van. Amúgy ez elmondható az album egészéről: Ajeet Gill producer zseniális munkát végzett, az egész anyag annyira homogénen és bombán szól, hogy az esküszöm, iskolapélda. 

De mit érne a jó produceri munka, ha a dalok nem lennének jók? Kérem, erről itt szó sincs! A már fentebb említett kettő dalon felül az előzetesnek megszellőztetett Reduced To Zero, Resistance, Surrounded By Death hármas mely kiemelendő: ebben a három dalban benne van minden, ami tökéletesen körülírja az anyag teljes egészét, a régi vonalas death metal elemektől, a sokszor doomos, depresszív momentumokon át egészen az enyhén thrash-es ízekkel megfűszerezett részekig. Összesen egy dal van, amit először nem tudtam hova tenni, leginkább a hardcore punk bandákat idéző ütemek és húzás miatt, ez pedig a lemez közepe felé található Corrupted System, ezzel számomra ez a korong legkevésbé jó dala. 

Beszéljünk kicsit a zenészekről! Jelentem, meglepődtem. Többek között azért mert sem Bolt Thrower, sem pedig Benediction utánérzésem nem volt. Ez valami egészen más. A ritmusszekció egészen fantasztikusan aprít. Kiemelném a dobost, Andrew Whale-t, aki olyanokat játszik hogy Frank Healy basszusjátékával megtámogatva az ég leszakad, föld megnyílik. Ami a gitárokat illeti, Scott Fairfax hihetetlen vastag témákat épített, egyszerűen fülbemászó, bármennyire is agresszív. Karl Willetts bömbölései nekem elsőre szokatlanak voltak, de úgy tíz perc után olyan szinten ült bele az agyamba, hogy azóta is attól zeng a fejem: ez az ürge egy vadállat. 

Ahogy a cikk elején írtam, elég komolyan megalapozott elvárásokkal fogtam neki ennek az albumnak, amit nem csak, hogy hozott, hanem messze túlszárnyalt. Egyetlen problémám van csak, ami egy kicsit lejjebb viszi a pontszámot. Egy-egy számot nagyon túlhúztak, erre a legjobb példa a záró Last Words, amely majdnem 9 perc hosszú, és az utolsó másfél perc sajnos így csak felesleges sallangnak tűnik. Ezt leszámítva viszont jó volt hallani, hogy egy ilyen szinten meggyötört tagokból álló zenekar ilyen színvonalas, és meggyőző debütalbumot rak le az asztalra. Mindezt úgy, mintha mi sem történt volna. Ez a teljesítmény, a továbbiakban csak ilyet.

9/10