Teljesen véletlenül éppen a napokban néztem újra John Carpenter majdnem teljes filmográfiáját, többek között az 1998-as (és sajnos rettenetes rossz) Vámpírok című horror-akciófilmjét is és bár a vámpír-tematika (főleg annak lebutított, jó pár évvel ezelőtt divatos tiniverziója) sosem állt hozzám közel, örömmel csaptam le a svéd Vampire második soralbumára, mely a Century Media gondozásában jelent meg április 21-én. Ahogy előzetesen végigböngésztem a kiadó promóciós kiadványát, kiderült, hogy a csapat kifejezetten a hetvenes-nyolcvanas évek horrorfilmjeiből merít hangulati inspirációt, így tökéletesen felvértezve éreztem magam az anyag kivesézésére.
A death metal stílusmegjelölés, a kiválóan sikerült borító és a svéd hovatartozás (Göteborg!) révén határozott koncepcióm volt arról, hogy milyen zenére is számíthatok a bandától. Hát, ehhez képest tökéletesen mást kaptam rögtön az első hangokkal: szó sincs itt se modern, technikás vagy éppen progresszív halálmetalról, se a floridai vagy svéd vonalról. Az irány egyértelmű: megidézni a nyolcvanas évek olyan, akkor extrémnek számító bandáit, mint a Mercyful Fate, a (korai) Slayer, a Possessed vagy éppen a harmadik-negyedik albumánál járó Bathory.
Ez az a korszak, amikor a speed, thrash, death és black irányzatok még nem különültek el, hanem kiforratlanul örvénylettek egymás mellett és tulajdonképpen az adott csapat hangulatától vagy kreativitásától függött, hogy aktuális albumuk éppen minek is minősül. Ma már ez elképzelhetetlen: minden új zenekart megcímkéz a kiadó (sőt, gyakran saját maguk), hogy minél könnyebben be lehessen őket sorolni a képzeletbeli polcra és aztán a hallgatók számára prezentálni a produkciókat. Kevés ennél kiábrándítóbb szakmai fogás létezik: egyre több ilyen koronggal lehet találkozni, melynek reklámszövege a "Gojira, High On Fire, Mastodon" vagy éppen a "In Flames, Soilwork, Dark Tranquillity" kedvelőinek ajánlja a szóban forgó anyagot.
Nos, a Vampire ilyen trükkel nem él, de mindenesetre alaposan félrevezetett a death metal címke. Már a megszólalás is régisulis: a zenekar tíz nap alatt vette fel a lemezt a Nacksving Stúdióban Isak Edh hangmérnök/tulajdonos segítségével és bár szó sincs itt valamiféle teljesen amatőr garázsprodukcióról, a modern hangzásokhoz sok köze bizony nincs a "With Primeval Force" dalainak. Kicsit tompa, dinamikátlan az egész (különösen a dobok, főleg a pergő), a basszusgitár eléggé hátra van keverve, ahogy az ének is, szóval valóban olyan az egész, mintha jó harmincöt évet visszautaznánk az időben. Különösen a gitároknál érezhető az, hogy korántsem ütnek akkorát, mint a mai, modern lemezek esetében.
Ami azonban elsőre hallatszik, az az, hogy a svédek kifejezetten nagy hangsúlyt fektettek az egyéni stílus és hang megtalálására: rendkívül egységes (és tényleg kegyetlenül sötét) az atmoszféra, rendkívül kidolgozottak a nóták (akár progresszívnak is lehetne nevezni őket, de kerülve annak a metalban bevett értelmét), valamint egyből feltűnik a szenzációs dallamok mennyisége.
Ezt természetesen nem a Hand Of Doom fantázianévre hallgató énekes rikácsoló (és egyébként nagyon is eltalált és ideillő) hangja hozza, hanem a gyakran NWOBHM-hatásokkal teli ikergitáros riffek és szólók tömkelege. Kifejezetten élvezetes hallgatni a gitármunkát: többször kúsznak be akusztikus, akkordbontogatós pillanatok is, kellően oldva a néha kegyetlen tempójú darálást. A dalszerzői képességeknek nincsenek híján a svédek, ez világosan kiderül már a nyitó Knights Of The Burning Crypt című tétel esetében is (A lángoló kripta lovagjai: milyen dalcím már ez, a harmincas évek amerikai horrormagazinjainak szerzői irigyen nyüszítenek a másvilágon).
A hasonszőrű (tehát egy adott zenei korszak vagy színtér hangulatát visszahozni szándékozó) csapatok anyagainál rendkívül bosszant és tulajdonképpen teljesen el is veszi a kedvemet, ha a brigád konkrét témákat, riffeket emel át (ne adj' Isten, a bálványozott énekes manírjait és kiejtését is!) nótáiba. Innentől kezdve nem tudom komolyan venni sem a dalt, sem pedig a zenekart a továbbiakban: ha csak ennyire telik a tehetségből, irány a mostanában dudvaként tenyésző tribute/cover-piac és felejtsük is el egymást!
Nos, a Vampire klasszisokkal e szint felett alkot: úgy idézi meg a nyolcvanas évek metal színterét, hogy képes egyedi hangon megszólalni. Van egy másik kortárs svéd banda is, mégpedig a Tribulation (lemezkritika ITT), mely más utat választva ugyan, de hasonló módon működik: a horror/gótikus tematika felhasználásával alkot egy egészen érdekes vonalon, eléggé megkülönböztetve magát a színtértől.
Alapvetően ellenzem a nosztalgiát (új idők új dalait kell játszani, nem pedig fiatalon visszaálmodni magunkat egy sosemvolt múltba), de a Vampire lemeze tényleg jó. Ha minden régisulis együttes ilyen minőségi produkciót tenne le elénk az asztalra, azt hiszem, egy idő után már a kutyát sem érdekelné, hogy mik is voltak a dalok mögött meghúzódó fő hatások és klasszikus albumok.
8,5/10
