Alice Cooper a múlt héten nagy sikerű koncertet adott a Fezenen. Ennek apropóján (na persze nem csak ezért) meghallgattuk nemrég megjelent új lemezét, a "Paranormalt".
Rögtön egy vallomással kell kezdenem. Sajnos nem nagyon követtem a nemsokára 70 éves Cooper bácsi pályafutását. Leragadtam a '90-es évek elején, a nagy sikerű "Trash"-nél, és a "Hey Stoopid"nál. Nekem még mindig a Poison, ami először beugrik a shock rock atyjának neve hallatán. Na, ilyen evergreen dal nincs a "Paranormal" albumon.
Alice Cooper két dologról híres. Egyrészt a horrorisztikus színpadi show-król (shockról). Másrészt arról, hogy egy-egy album általában egy témáról szól. A "Paranormal" eredetileg eltért volna ettől. "Ez nem egy normális, szokásos Alice album. Bobbal (Bob Ezrin, a lemez producere) úgy döntöttünk, hogy most nem lesz központi téma. Olyan dolgok vannak rajta, amelyek nekünk tetszenek, ilyen dalok, amiket bírunk" nyilatkozta a Vincent Damon Furnier néven anyakönyvezett énekes a lemez előkészületei során. Önkéntelenül mégis másként alakult. "Teljesen tudat alatt csak olyan dalok születtek, amik valamiféle mentális zavarról szólnak. Az anyag címén sem kellett sokat gondolkodni, Paranormal lett, mert egyik szám főszereplője sem normális."
Az album két részből áll. Eredetileg egy dupla CD-n jelent meg, de én ebből sajnos semmit nem érzékeltem, mert csak a Spotify verzióhoz sikerült hozzájutnom, ahol a 18 számot egyben játsszák le. Az első lemez 10 új dalt tartalmaz. A második részen 8 szám van, de ebből 6 a columbusi koncerten készült élő felvétel, olyan korábbi Cooper slágerekről mint pl. a Feed My Frankenstein, vagy a School's Out.
A legutolsó Alice Copper lemez, az énekes első szólóalbumának, a legendás Welcome to My Nightmare-nek a második része 2011-ben jelent meg. A "Paranormal" producere ugyanaz a Bob Ezrin, aki az utolsó albumot is készítette. A lemez dalait Johnny Depp házában írták, aki épp egy forgatás miatt nem volt otthon. A zenét a lemezen közreműködő két gitáros, Tommy Denander és Fezenen is fellépő koncertzenekarban játszó Tommy Henriksen szerezték (élőben korunk talán legjobb női gitárosa, Nita Strauss a zenekar másik gitárosa). Míg a szövegeket szokás szerint ezúttal is maga Alice írta.
Az albumon rajtuk kívül közreműködik még az eredeti Alice Cooper zenekar három tagja: Nel Smith dobos, Michael Bruce gitáros és Dennis Dunaway basszer (Alice Cooper eredetileg nem csak az énekes, de a zenekar neve is volt, a zenekar feloszlása után 1975-től már csak az énekes szólóprodukcióját láthatjuk/hallhatjuk ezen a néven), valamint Billy Gibbons a ZZ Topból és Larry Mullen Jr. dobos a U2-ból.
Nálam mindig kérdéses, amikor korábbi nagy előadók új albummal jelentkeznek. Nem mondom, hogy bizonyos kor után senki ne csináljon új lemezt, de általában ilyen korban már nem nagyon lehet visszaadni azt a varázslatot, amit 30-40 évvel ezelőtt kaptunk ezektől az ikonikus figuráktól. Alice Cooper élőben még mindig varázslatos. Nem minden hangot tud már kiénekelni, de a kisugárzás sosem fog elmúlni. De ugyanaz a kérdés ficánkolt bennem, mint a legutóbbi Deep Purple album hallgatása közben (amiről pont emiatt nem született lemezkritika), hogy jó-jó, de semmi újat nem kaptam tőle. Szerintem sok a 18 szám a lemezre, még akkor is ha ebből 6, korábbi sikerdalok koncertfelvétele. Nem sikerült igazi tartalommal megtölteni az albumot. Vannak rajta jó dalok, mint pl. a Paranoiac Personality, a Dynamite Road, a Holy Water, vagy a Rats, de összességében sajnos nem érzem úgy, hogy szegényebb lennék, ha nem jelent volna meg a "Paranormal".
Minden tiszteletem a 69 éves művészé. Kevesen tettek le annyit az egyetemes zenetörténet asztalára, mint ő. Még kevesebben tudnának az ő korában ilyen produkcióval előállni. De mégsem tudom azt írni a lemezről, hogy jó. Igaz, azt sem, hogy kifejezetten rossz lenne. Nekem továbbra is a Poison lesz az első, ami az Alice Cooper név hallatán eszembe jut.
7/10
