Valamiért az ausztrál death(-core) brigád munkássága mindig is lenyűgözött és észrevételeim szerint nem csak engem. Ahogy észrevettem, a Thy Art Is Murder az egyetlen nem tisztán death metal horda, amit a sajnos sokszor csőlátású death rajongótábor is maximálisan képes befogadni. Ez persze betudható annak, hogy szinte a legelső EP-től kezdve elég konstans módon hoztak valami hihetetlenül magas minőséget, akár a zenéről, akár a produkció mivoltáról volt szó. Véleményem szerint eddigi legerősebb anyaguk a 2015-ös "Holy War" album volt, és most itt a folytatás.
A különböző előzetes manőverek után, mint a Suicide Silence énekes, Hernan Hermida-val való összefeszülés, CJ távozása, majd visszatérése után hihetetlenül kíváncsivá tett, hogy mégis mit mutathat még ez az ausztrál csapat. Tudom, hogy kicsit korai egy mindössze negyedik albumnál ilyet mondani, de a beharangozónak szánt No Absolution kislemez és a "túlléptük a deathcore határokat" kijelentések után általában nem szokott túl jó lenni a végeredmény. Tapasztalat. Hála az égnek, itt, erről szó sincs!
Az előzetesen már bemutatott, elsőként megklipesített dal a Slaves Beyond Death iszonyatos erővel pusztít. Kicsit mintha amolyan bizonyítási kényszer dolgozna a bandában, az egész dalnak olyan a konstrukciója, mintha mindenképpen meg akarnák mutatni, hogy ők igenis tudnak death metalt játszani. Az ezt követő The Son Of Misery is egy energiabomba, ráadásul a dal utolsó 1/5-e egy olyan mészárszék azzal a penge éles breakdownnal, hogy azt oktatni kéne. A Puppet Master egy valamivel hagyományosabb tétel, ez így ebben a formában akár még a "Hate" albumra is simán felfért volna. A címadó egy végtelenségig kimért dal, ennél valahogy sikerült minimálisan thrashes ízeket is behozni, nem az album legjobb dala, viszont így is bőven bólogatásra bírja az embert. Igazából egész nap lehet fejtegetni a dalokat, de nem érdemes, ez egy Thy Art....album, ízig vérig, annak minden jellegzetes vonásával. Amit még kiemelnék, az a Man Is The Enemy című daráló, ahol megpendül egy elég érdekes indusztriális íz is.
Külön öröm volt részemről, hogy az Andy Marsh-Sean Delander páros tényleg törekedett a minél inkább death metal riffek összerakására, ahogy Kevin Butler is igyekezett basszuson olyan témákat játszani, melyek kellően megalapozzák az amúgy helyenként tényleg eszméletlenül brutális zenét. Lee Stanton dobjátékát kár lenne fejtegetnem, ami már anno a "Infinite Death" EP-n is remek volt, az azóta csak még jobb lett. Némi kihagyás után a régi-új énekes, CJ is visszatalált a helyére. Mindig is csodálkozva figyeltem, hogy hogyan képes ilyen brutális bömbölésekre és visításokra. Amikor ugyan ezt pár hónapja a Dürerben is megtapasztalhattam akkor már számomra sem volt kétséges, ezt a csapatot CJ-re szabták. Itt is hozza a kötelező színvonalat, talán most minden eddiginél dühödtebben.
Az eddigiek alapján egy kifejezetten jó és változatos album képe jelenhet meg előtted. Ez igazából így is van, én viszont egy kicsit átrázva érzem magam. Ugyan az anyag tényleg remek, viszont valahogy ezt a death metalba való totális átevolválódást mégsem sikerült maradéktalanul véghezvinni. Nem egy tipikus, cső deathcore album lett a végeredmény, viszont a klasszikus stílusjegyeket még mindig levakarhatatlanul viseli magán az egész, bár eléggé átszínezték őket. Azt mondjuk hagyjuk meg, hogy az átlag felhozatalból maximálisan kiemelkedik ez a lemez. Sőt, úgy érzem, hogy sikerült összerakni a "Holy War" méltó folytatását. A death metalosodás meg talán legközelebb nagyobb sikerrel zárul.
8/10
