Ezúttal nem megyek bele túl mélyen az ausztrál Thy Art Is Murder eredettörténetébe. Ennek több oka is van. Egy: ez már sokadik cikk róluk a Rozsdagyár hasábjain. Kettő: az egyik legközismertebb deathcore/death metal gárdáról beszélünk. Három: enélkül is bőven lesz miről beszélni. 

Kezdjük azzal, hogy milyen kaotikus és megosztó körülmények között jelent meg ez az album. Anélkül, hogy egy regény lenne ebből, foglaljuk össze annyiban a történteket, hogy az énekes, CJ McMahon augusztus végén kirakott a saját privát Twitter-oldalára egy megkérdőjelezhető politikai tartalmú cikket egy olyan kommentárral, mely többeknél kiverte a hisztit, egyébként erről ITT írtunk kicsit bővebben, hozzátéve a zenekar közleményét is).

A történet ezen a ponton vált igazán kaotikussá. Ugyanis CJ vokáljait eltávolították a lemezről, legalábbis a digitális verzióról. Érthető okokból a már addigra legyártott cd-ket és vinyleket ez a változás nem érintette. Lényegében teljesen nyíltan létezik két különböző verzió a "Godlike"-ból. 

Azóta kiderült, hogy az új énekes nem más, mint Tyler Miller, aki 2019 óta az Aversions Crown énekese. Többek között is ezért váratott magára ennyit ez a cikk, ugyanis az új lemez turnéja tegnap, szeptember 27-én startolt el, és ez lényegében az új frontember bemutatása is. Na nézzük, hogy ilyen extrém körülmények között hogyan teljesít a "Godlike". Röviden: minden lett, csak isteni nem.

Nem igazán rejtegetett tény, hogy a Thy Art Is Murder a kedvenc deathcore zenekarom. Nem én vagyok a műfaj felkent védőszentje, de az ausztrálok az elmúlt két-három lemezzel egész szépen kinőtték ezt a fajta homokozót, főleg, ami a 2017-es "Dear Desolation"-t illeti, melyről cikket ITT találsz. Szépen lassan inkább lettek egyfajta modern death metal banda, amit mindenképpen üdvözöltem. Szóval igen, mondhatjuk, hogy enyhén várós volt részemről a "Godlike".

A felütésnek szánt Destroyer Of Dreams még kifejezetten erős tétel. Kicsit olyan, mintha a "Holy War"-os Absolute Genocide-ot és a "Dear Desolation"-ös Slaves Beyond Death-et ötvöznénk. Jó ajánlólevél, a gondom, hogy ez most nem tükrözi az album egészét. Itt most meg is töröm a cikk piszkozatban tervezett menetét és kimondom: a "Godlike" nem repülőgép-szerencsétlenség, de nagyon messze van attól, amire az előzetesen bemutatott dalok alapján vártam. Ennek a véleménynek semmi köze CJ távozásához, sőt, Tyler személyében tökéletes utódot találtak. Érezni, hogy apait-anyait beleadott a dalok hiteles előadásába, és maximális elkötelezettséggel viszonyult a melóhoz. Még azt is meg kockáztatom, hogy valamennyi Thy Art-rajongás is közrejátszott ebben a teljesítményben. De hiába a mikrofon mögötti profizmus és lélekjelenlét, ha egyébként maga a lemez többi része, mondjuk ki, dögunalom.

Azt butaság lenne állítani, hogy nem lennének meg ennek a negyven percnek a maga momentumai. Az első kislemezdalként kihozott Join Me In Armageddon messze az egyik legütősebb dal, melyet valaha írtak, és ezzel együtt a lemez legjobb tétele. Klassz darab még az Everything Unwanted. Kicsit megidézi a klasszikusnak számító "Holy War"-korszakot, és ez már önmagában is megsüvegelendő. Ráadásul nagyon penge atmoszférája van, főleg ami az intrót illeti. 

A lemez talán legizgalmasabb dala a záró Bermuda. Kicsit filmzenés, nagyon erősen harmóniákra építő szám, ami egy teljesen új oldala a csapatnak, illetve az előtte lévő, enyhén black metalos Anathema is a jobb dalok közé sorolandó. 

Ezzel úgy nagyjából a pozitív dolgok végére értem. Szívesen mondanám, hogy legalább sokadik hallgatásra lehet még találni ezt-azt, de ez így nem teljesen igaz. Egyszerűen túl sok a töltelék- vagy a túl átlagos dal. Ez főleg annak köszönhető, hogy ezúttal mintha többet hoztak volna az eredetileg deathcore-gyökereikből. Szó se róla, ezek eddig is itt voltak, viszont átitatták annyi vegytiszta death metallal, hogy az így született elegy simán az egyik legjobbá vált a műfajon belül. Az igazi t*kön rúgás a címadó. Gyerekek, ez a leggyengébb Thy Art Is Murder címadó tétel, melyet valaha hallottam tőlük. Egy téglaegyszerű szögelés az egész, mindenféle fantázia nélkül. 

Ami talán egy kicsit javít az összképen az a sound. Az kétségtelenül masszív előrelépés a "Human Target"-hez képest. Igaz, annak a hangzásával annó elsőre nem sok gondom volt, de azóta párszor újra elővettem és feltűnt, hogy néha egy kicsit steril ott a nagy egész. Jelentem, ez itt nem így van. 

Alapvetően a zenészszekció is hozza a jól megszokottat. Továbbra is feszes és sűrű mindenkinek a játéka. Ez főleg az Andy Marsh-Sean Delander párosra igaz, akik továbbra is a műfaj legjobb gitárosai között vannak. Csak éppen a fantázia hiányzott ezúttal a dalok mögül. 

Ha ezen a ponton úgy érzed, hogy nem igazán jött be a "Godlike", nos, az nem véletlen. Tiszta sor, hogy a Thy Art egyik lemeze sem hibátlan, viszont eddig minden alkalommal sikerült annyi kreativitást tenni a dalokba, hogy az ilyen-olyan hiányosságok apróságoknak tűntek. Nem volt véletlen, hogy egyrészről egy új dal tőlük vagy egy új album abszolút eseményszámba ment. Másrészt amennyire észrevettem, a Thy Art Is Murder volt lényegében az első deathcore csapat, melyet még a keményvonalas death metal rajongók is maximálisan elfogadtak, mi több, jó néhány új rajongót is szereztek maguknak ebből a közegből. 

Hogy CJ jelenlététől jobb-e ez az album? Nem. Mondom ezt annak tudatában, hogy mind a két verziót volt szerencsém hallani, és kijelenthetem, hogy a cikk végi pontszám egyáltalán nem egy bigott CJ McMahon-rajongó szűrőjén keresztül jött létre. 

Ha valaki, akkor én biztosan szerettem volna, hogyha a "Godlike" jó lett volna. Ettől függetlenül nem hallgathatatlan a produktum, viszont most először nem tudom, hogy kinek lehetne jó szívvel ajánlani. Talán az igazán hardcore Thy Art-rajongóknak, akinek még a romantikus légyott aláfestőzenéje is a Reign Of Darkness. Ők biztosan imádni fogják. A magam részemről köszönöm a lehetőséget, de ennek a fényében most már dupla olyan kíváncsi vagyok, hogy mit hoz a jövő a csapat számára. 

6/10