A nemzetközi tagsággal felálló, mára már a metalszíntéren belül szupersztár státuszt elérő Arch Enemy bő húszéves karriert tudhat a háta mögött, de mintha nem is ugyanazon zenekart hallanánk, amikor feltesszük az eredeti énekessel, Johan Liivával készült első három albumukat. Sőt, gyanítom, hogy a mai rajongók nem is tudnak arról, hogy valamikor a kilencvenes évek második felében egy svéd death metal banda komoly izgalmakat tudott okozni underground körökben aktuális lemezeivel. 2017-re, a tizedik korong kiadásáig mindez alapjaiban változott meg és korántsem a csapat előnyére.
Szeptember 8-án jelentette meg a Century Media kiadó "Will To Power" címmel az új Arch Enemy stúdióalbumot: ez immár a második a sorban, melyen a 2014-ben csatlakozott Alissa White-Gluz énekel (ő a kanadai The Agonist nevű metalcore formációt hagyta ott, akiknek tavalyi albumáról ITT olvashatod lemezkritikánkat). A hölgy Angela Gossowot váltotta, aki ma már a háttérben, a banda menedzsereként tevékenykedik és aki szinte egy személyben felelt a csapat berobbanásáért 2001-ben.
Michael Amott gitáros/zenekarvezető/dalszerző amolyan igazi underground hőse a metal műfajának: a legendás Carcass legsikeresebb korszakának szólógitárosaként került rivaldafénybe, majd onnan kilépve alapította meg párhuzamosan a death metal Arch Enemy és a stoner/klasszikus hard rock Spiritual Beggars csapatokat, bár az utóbbit csak amolyan hobbizenekarként működteti (utolsó lemezük kritikáját ITT olvashatod).
Amott egészen kiváló szólógitáros és riffgyáros, ez nyugodt szívvel kijelenthető, továbbá nagyon jó érzékkel képes maga köré gyűjteni a hasonló kvalitásokkal rendelkező tettestársakat is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Nevermore gitárzsenije, Jeff Loomis is csatlakozott a brigádhoz 2014-ben, bár ő a dalszerzésben nem vett részt (remélem, a következő albumnál ez nem lesz így, mert egy Amott-Loomis szerzőpáros sokak szívét megdobogtatná).
A modern kori Arch Enemy zenei világa tulajdonképpen már a kétezres évek legelején kialakult és Amott hallhatóan körömszakadtáig ragaszkodik a bevált recepthez, melyen egy jottányit sem hajlandó változtatni: agresszív, hörgős női ének, ultradallamos, mondhatni pop-metal refrének, zakatolós, tulajdonképpen standard power metal riffelés és igen magas szintű, rendkívül összetett és melodikus szólómunka. Albumonként mindig találunk egy-két valóban szigorúbb thrash/death tételt is (jelen esetben a nyitó The Race az), de észrevehető a sémákhoz történő igazodás: a refrénnek mindig rádióbarát módon dúdolhatónak kell lennie, a riff pedig legyen gyalulós, de kellően kiismerhető és hatásosan egyszerű.
A fentiek miatt sokan leírták már a zenekart ("eladták magukat", ugye ismerős?), de a közönségsiker megcáfolhatatlan dolog: telházas koncertekkel és a mai zeneipari körülmények között impozánsnak számító lemezeladásokkal elég szánalmas lenne vitatkozni. És egy-két dolgot el kell ismerni: az Arch Enemy egészen elképesztően profin, ráadásul igencsak szórakoztató módon tolja a maga metalját mind a lemezeken, mind pedig a látványos koncertjein, amit csak tovább fokoz Alissa White-Gluz tényleg karakteres frontemberi produkciója.
Önmagában a szólók miatt is érdemes többször végigpörgetni a "Will To Power" anyagát: amolyan "legnagyobb metalsikerek" jelleggel kerülnek elő Malmsteen-mester neoklasszikus futamai, a legjobb göteborgi melo-death hagyományok ikergitáros melódiái (a Murder Scene című tételt akár a kétezres évek közepi In Flames is felvehette volna), de egy-két dalban akár a King Diamond-bárdista Andy LaRocque dolgait is mintha beemelték volna. A The Eagle Flies Alone című kislemez esetében pedig a gitárok libabőrt okozó módon idézik meg a nyolcvanas évek második felének klasszikus Iron Maiden-szólóit. Mi kell(het) akkor még?
Nos, talán a kiszámíthatatlanság, a meglepetés ereje és érzete. Bólogatunk szépen végig a lemez végigpörgetése során, de sajnos pontosan ezt hallottuk már tíz éve is, illetve a számtalan kópiazenekar is ezt tolja szakmányban. Ráadásul a pop-metal refrének és kórusok egy idő után rendkívül kiismerhetővé és fárasztóvá válnak és óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: ha egy (kvázi-) death metal zenekar is azt játssza nekünk, mint egy, a rádiókban hallható tucat-műanyag dance-pop csapat, akkor tulajdonképpen mi is itt a különbség?
Nos, ennek megválaszolása természetesen egyéni ízlés kérdése, de azért rendkívül sajnálom, hogy ilyen kvalitású gitárosok és zenészek ennyire nem akarnak eltávolodni a közönség által elvárt zenei sablonoktól. Ha a Carcass vagy a Nevermore által fémjelzett albumokra gondolok ("Heartwork" és "Dreaming Neon Black"), akkor bizony muszáj azt mondanom, hogy a két fentebb említett úriember aprópénzre váltja a tehetségét. Szó szerint.
7/10
