Alig másfél évvel jól sikerült előző albumuk, az "Eye Of Providence" után (lemezkritika ITT) a kanadai The Agonist máris előállt ötödik, a szeptember 30-án a Napalm Records gondozásában megjelent, egyszerűen csak "Five" névre hallgató korongjával. Mindenki ismeri az elmúlt évek eseményeit: az alapító énekesnő, Alissa White-Gluz eléggé kellemetlen körülmények között távozott, hogy aztán az Arch Enemy soraiban folytassa, de a banda igen gyorsan megtalálta utódját Vicky Psarakis személyében. Ez már így a második vele készült kiadvány, így várható volt, hogy jobban rajtahagyja keze nyomát a dalokon. 

A két lemez elkészülte között a zenekar szerződése a Century Media kiadóval lejárt és mivel - valljuk be - érdemi előrelépést nem igazán érzékelhetett sem a csapat, sem pedig a közönség, a The Agonist úgy döntött, hogy átigazol az osztrák Napalm Recordshoz. Mivel ez egy újabb bemutatkozás (legalábbis a kiadó felé), az együttes igen nagy erőkkel vetette bele magát a dalszerzésbe: sorra jöttek a nyilatkozatok és hírek, miszerint olyan kreatív energiák szabadultak fel a csapatban, melyekre korábban nem volt példa és most fogják elkészíteni azt az anyagukat, ami titokban mindig is bennük volt, csak eddig valahogy nem sikerült megvalósítaniuk. Az új nóták szinte maguktól tűntek megszületni, már-már erővel kellett megálljt parancsolni az ihletrohamnak, legalábbis a tagok szerint.

Nos, az ilyesfajta nyilatkozatok mindig vészcsengőként kezdenek el bennem berregni: ráadásul a "Five" - ha jól értelmezem - egy konceptalbum, bár a szövegekben nem akaródzott elmélyülnöm, mert először a zenei tartalommal szerettem volna megismerkedni. Aztán ahogy újra és újra végigrágtam magam az anyagon, teljesen egyértelművé vált, hogy - bár gigantikus, az ITT olvashatóakhoz hasonlatos bukta nem lett a dologból - a banda most alaposan mellélőtt.

Nehéz (és talán nem is érdemes) pontról pontra kivesézni az okokat: a két legfontosabb probléma az általános megközelítésben és az általam rendkívül szimpatikusnak tartott új énekesnőben keresendő. A The Agonist egész egyszerűen túlságosan sokat akart markolni: hatalmas művészi önmegvalósításba, egy eposzi méretű konceptalbum elkészítésébe vágta a fejszéjét, miközben az általa játszott stílus (metalcore és dallamos death metal keveréke) egész egyszerűen alkalmatlan erre. Egészen nevetségessé válik, amikor az üvöltözéssel és a hörgéssel próbálnak meg olyan érzelmeket átadni, melyek lehet ugyan, hogy a szövegekben megtalálhatóak, de az előadásmód megöli már az első másodpercben az egészet.

Ezt a kanadaiak is érezhették, mert számtalan módon kísérelték meg a hiányt pótolni: a The Raven Eyes című bárzongorás, dzsesszes stílusgyakorlat a korong leghosszabb nótája, a szorosan azt követő The Wake a legklisésebb, leggiccsesebb nagyzenekaros, filmbetétszerű, instrumentális csili-vili, amit az elmúlt jó pár évben hallottam. Teljes mértékben felesleges és kifejezetten irritáló szösszenetek, melyeknek semmilyen szerepe nincs a magamutogatáson kívül.

A másik gond, hogy a banda mindent feltett Vicky Psarakis előadásmódjára és személyére: tulajdonképpen egy monodrámát hallgatunk, Psarakis kisasszony művészi önmegvalósításának keretei között. A hangszeres tagok teljes mértékben a háttérbe húzódnak: mindent az énekesnő hangja ural, alig találunk gitárszólókat vagy olyan pillanatokat, amikor a többiek is megmutathatnák, hogy mit tudnak.

Vicky Psarakisnak természetesen remek hangja van és szuggesztív előadó, azonban a hörgése már középtávon is rendkívül fárasztó és erőltetett, a magasainál pedig egyértelműen túlvállalja magát: erőből próbál megoldani olyan hangfekvéseket, amiket békén kellene hagynia, nem pedig felkapaszkodni rájuk. Ráadásul a tavalyi album óta megtalálta popdíva üzemmódját is és felült szépen a frontcsajos zenekarok esetében egyre inkább teret nyerő trendre: nyafogósan hozza azt az egyenstílust, mely korábban kizárólagos területe volt a Rihanna-öntödében formába préselt énekesnőknek. 

A zene pedig sajnos egyre inkább kezd beleolvadni a tucatszámra felbukkanó hasonszőrű csapatok produkcióiba: mi is írtunk korábban az ukrán Jinjer idei albumáról ITT és bizony nagyon figyelnünk kell, hogy különbséget tudjunk tenni a két lemez dalai között. Bár a The Agonist hallhatóan próbált a változatosságra törekedni, a dalok egymásba olvadnak és igen nehezen lehet elkülöníteni őket egymástól. Az indokolatlanul berobbanó hörgés meg az ultradallamos, olthatatlan világfájdalmat közvetítő megadallamos részek véletlenszerű váltogatása érzelmi katarzist nem, inkább csak kiszámíthatóságot tükröz.

Természetesen - mivel a kanadaiak kiváló zenészek - nem lehet azt mondani, hogy a "Five" kifejezetten borzasztó album lenne. Vannak rajta jó nóták (a klipes The Hunt ilyen, illetve az idegesítően modorosan induló The Ocean is bitang módra eltalált, pulzáló, lüktető szerzemény), de összességében túl hosszú és valahogy az jut eszébe az embernek, hogy a The Agonist egyszerűen túl sokat akart markolni: a metalcore nem a rockoperák létrehozásának színtere. Tragédia nem történt, de az "Eye Of Providence" után mindenképpen csalódás.

7,5/10