A brit black/horror/gót metal csapat, a Cradle Of Filth a kétezres évek közepétől szépen lassan kezdett érdektelenné és fájóan kiismerhetővé válni. Olybá tűnt, mintha rutinból dolgoznának: kétévente új album (egyenletesen csökkenő színvonalú nótákkal), a szokásos turnékör, sokkolni szándékozó, azonban egyre inkább gyermetegnek tűnő klipek és persze a süllyedő hajóról időről időre eltűnő és rendszeresen cserélődő tagság. Aztán váratlanul történt valami: vérfrissítés, annak következtében pedig egy váratlanul érkező és kifejezetten méregerősre sikeredett album 2015-ben a "Hammer Of The Witches" képében (lemezkritika ITT). Most változatlan felállással készült a sorban immár tizenkettedik korong, mely a Nuclear Blast gondozásában jelent meg szeptember 22-én. Sikerült-e vajon a briteknek folytatni a nyerő szériát vagy pedig a Cradle Of Filth újból visszasüppedt a langymeleg jelentéktelenségbe?
A horror/black metal stílusnak egyik megkerülhetetlen alapbandája a dán King Diamond: történetmesélős, egybefüggő konceptalbumai ("Abigail", "Voodoo", "Them") az egész metalszíntér ikonikus teljesítményének számítanak és a legendás frontember egész egyszerűen akkora hatást gyakorolt az összes őt követő csapatra és előadóra, hogy minden korongon vagy dalban felismerhetőek és jól beazonosíthatóak dallamfordulatai.
Nincs ez másképp a Cradle Of Filth új albumával sem: a "Cryptoriana" képében mintha csak egy modernizált, kicsit black metalosított King Diamond korongot kapnánk (lásd a Vengeful Spirit című nóta zenei tiszteletadását). Minden itt van ehhez: a 2015-ös boszorkánypöröly helyett most a viktoriánus Anglia kerül terítékre. A kívülről rendkívül prűd, vallásos és törvénytisztelő, kispolgári britek életének létezett egy másik oldala is, mely a halállal, a szellemvilággal, a gótikus horrortémákkal ápolt rendkívül bensőséges viszonyt. Nem véletlen a különböző szellemidéző és spiritiszta, no meg okkult mozgalmak és szervezetek, titkos társaságok ottani felfutása a XIX. század utolsó harmadában.
Ez tehát a "Cryptoriana" történeti háttere: bő ötven percben, a hagyományos kiadáson szereplő nyolc tételben kerül itt kifejtésre minden, mely a túlvilággal, az elmúlással, a pusztulással, a síron túli élettel kapcsolatos. Dani Filth szerencsére folytatja a két évvel ezelőtti lemezen nyújtott vokális megközelítését és spórolósra fogta eszement, velőtrázó sikongatásait, így jórészt ismét középregiszterben adja elő dalait, amúgy leginkább black metalosnak nevezhető módon.
Mivel a tételek játékhossza átlagban bő hét perc, így mindegyik nóta szinte külön kis miniopera, tele rengeteg téma-, ütem- és hangulatváltással. Nekem kicsit soknak bizonyult a számtalan zongorás, nagyzenekari vagy kamarakórusos betét és hangszerelési megoldás, de értem és tudom, hogy ez ma már stíluskonvenció, mely szervesen hozzátartozik ehhez a fajta zenéhez és a rajongók elvárásaiba is teljesen beépült. Szerencsére a britek kényesen és rendkívül tudatosan egyensúlyoznak a merőn hatásvadász giccs és az ötletes, valóban többlettartalommal bíró megoldások között.
A megújult felállás legfontosabb összetevője a két gitáros, Richard Shaw és Marek 'Ashok' Šmerda: elképesztő szólómunkának és kegyetlenül ötletes és energiával teli riffgyártásnak lehetünk fültanúi a lemezen. Ehhez elég meghallgatni a korong egyik legdühösebb, legbrutálisabb tételét, a Wester Vespertine című zseniális darabot. Kőkemény metalesszencia: akit ez a dal nem győz meg, az minden bizonnyal be van oltva a Cradle Of Filth és a horror/black metal zene ellen.
Az album kulcsszerzeménye, mely zeneileg és szövegében, címében is tulajdonképpen a "Cryptoriana" megfejtését adja, a The Seductiveness Of Decay: a bomlás, rohadás, pusztulás csábítása ott sötétlik a mindennapi élet napfényes, színes, tökéletes díszletei mögött. Elég néhány utcával arrébb tévedni egy nagyváros rengetegében vagy éppen eltérni a főúttól és egy furcsa, idegen vidék tanyái, falvai között kibukkanni: egy másik, éjfekete világban találhatjuk magunkat, mely egy cseppet sem emlékeztet a sajátunkra.
A "Cryptoriana" nem lett a 2015-ös "Hammer Of The Witches" tükörképe: keményebb annál és talán kevésbé dallamos, de mégis összetettebb. Nem jobb, csak más: úgy érzem, hogy a zene most jobban visszaadja szövegvilágának hangulatát, azaz ha tetszik, horrorosabb lett az egész lemez. Korántsem háttérzene az új Cradle Of Filth anyag: annyi apróság, ötlet, hangszerelési megoldás van elrejtve a dalokban, hogy kifejezetten nagy odafigyelést igényel, mert a korong apránként fedi fel titkait.
Remélem, most már egyértelműen kijelenthető, hogy a britek zenei pályafutása reneszánszát éli: kár lenne tagadni ennek az új felállásnak az érdemeit, a megújult dalszerzői kedvet és leleményt. Kiváló, tartalmas anyag lett a "Cryptoriana", a hab a tortán pedig a limitált kiadáson szereplő, egyébként megdöbbentően erős The Night At Catafalque Manor, valamint jó még az Annihilator klasszikusának fel- és átdolgozása is (Alison Hell). Fogást nem lehet itt találni tehát, legfeljebb csak reménykedni abban, hogy a turnékörük hazánkat is eléri.
9/10
