Bár az ausztrál Ne Obliviscaris már majdnem tizenöt éve létezik, első albumuk a "Portal Of I" is csak 2012-ben jelent meg. Ennyi év alatt a csapat rengeteg tagcserén esett át, és az utóbbi öt év alatt öt hanghordozó is megjelent. Bár az elmúlt pár év alatt kétszer is jártak nálunk, egyszer a Cradle Of Filth társaságában, egyszer az Enslaved nyitóbandájaként, én egyikre sem jutottam el. Pedig elég egyedi felfogásban űzik a progresszív metalt, nekem néha az Opeth ugrik be róluk, úgyhogy egyszer mindenképpen hallanom kell őket élőben is, pláne ezután az album után.
A kevés dal/hosszú játékidő megoldáson nem lepődtem meg, már az első kettő albumnál is ez volt a bevett forma. Arra viszont meg mernék esküdni, hogy a nyitó, végül két részre bontott Libera eredetileg egy dal lett volna, de így majdnem tizenhárom perces lett volna a nóta, úgyhogy a darabolás mellett döntöttek. A végeredmény egyáltalán nem lett rossz, inkább úgy mondanám, hogy magában az alapkeretben ennél szerintem sokkal több lett volna. Bivaly erős a nyitás, amivel aztán a dal két részen keresztül nem igazán kezd semmit. Pedig lenne benne fantázia, zeneileg szerintem ez az egyik legerősebb az egész albumon, és Xenoyr hangja is itt a legerőteljesebb.
Az ezt követő, már megklipesített Intra Venus egy elég fura dal. Megvan benne az esszencia, de összképében nekem sokkal inkább egy hosszabb Sonata Arctica dal ugrott be. Ezzel nem is lenne semmi baj alapvetően, viszont a kezdő lendület itt is elfogy a dal közepe fele, míg a végére már tényleg unalmassá válik.
Az album leghosszabb dala a majdnem tizenkét perces Eyrie, és hála az égnek ez viszont remek lett. Egy nagyon szép ívet ír le a dal, és tényleg minden újabb percet úgy vár az ember, hogy na vajon most mi jön. Remélem, koncertdal lesz belőle, mert ugyan hosszú, de legalább annyira tartalmas is.
A záró, egyben címadó dal is kettő részbe lett nyesve. itt viszont megértem, mert a két rész nagyon különböző egymástól, viszont így alkot egy tökéletes egészet. A problémám pusztán annyi, hogy valamiért a katarzis itt is elmarad, és emiatt - miután lepörög az utolsó körülbelül tizenöt perc - olyan hiányérzet fészkeli be magát az ember agyába, melytől hosszú ideig nem szabadul.
Ha a zenészi teljesítményt nézem, akkor mondhatjuk, hogy minden rendbe van, ha nem is kiemelkedő. Talán aki a legnagyobbat villantotta, az Tim Charles. Mind hegedőfutamai, mind hangja remek színezést ad a produkciónak. Ilyen téren a legütősebb a nyitó szám, de a már emlegetett Eyrie is bővelkedik remek momentumokban.
A Baret/Klavins páros időnként elég masszív témákat penget, bár az is igaz, hogy most mintha valahogy jobban kellett volna idomulniuk a hegedűtémákhoz, emiatt a szólókon kívül nem sok tér maradt számukra. A legerősebb gitárok egyértelműen a záró tételekben hallhatóak, ott még egy kis Dream Theater utánérzés is megpendült bennem.
Ami a ritmusszekciót illeti, Daniel Presland hozza a kötelező magas színvonalat, és néha tényleg elég fantáziadús témákat üt. Szerintem az Enslaveddel lenyomott turné még külön ihletet is nyújtott számára, mert néha tényleg olyanok az ütemek, hogy akár egy-egy korábbi Enslaved albumra is felfértek volna.
Ha a szavaimból azt lehet kivenni, hogy nem tetszett az "Urn", akkor félreérthető a helyzet. Nem lett rossz album, egyszerűen gyenge, főleg az előző kettő fényében. Igazán soha nem indul be és a csúcspont is hiányzik. Ezt egy kihagyott ziccernek érzem. És hogy miért mondtam azt a cikk elején, hogy ezek után pláne látni akarom őket élőben? Mert sokszor vettem észre progresszív csapatoknál, hogy ami az albumon nem ütött annyira, az élőben született meg igazán. Éppen ezért bizakodó vagyok az anyag jövőjét illetően, talán koncerten egészen új arcát mutatja meg. Emiatt viszont elég rossz szájízzel vésem be a pontszámot.
6/10
