A stílusvegyítések korát éljük: nincs már két olyan, egymástól akár a legtávolabb eső színtér sem, melynek produktumait ne lehetne keverni, mixelni annak reményében, hogy valami jó sül majd ki belőle. A blackened death metal értelemszerűen a rockzene két legextrémebb vonalát ötvözi és általában igen elvetemült, gyakran hallgathatatlan zörejhalmazt eredményez a kémiai menyegző. Éppen ezért volt számomra óriási meglepetés a svéd Throne Of Heresy harmadik soralbuma, mely november 3-án jelent meg a The Sign Records gondozásában "Decameron" címmel.
Aligha akad alkalmasabb téma a black/death zenekarok számára a Fekete Halálnál: az Európában 1347 és 1352 között tomboló pestisjárvány mai ésszel elképzelhetetlen következményekkel járt. Az akkori világ mindörökre megváltozott: teljes falvak, városok, közösségek pusztultak vagy tűntek el nem hetek, hanem napok alatt. Szerte a világon megközelítőleg 160 millió áldozata volt, ez a kontinensünkön közel 50%-os emberveszteséget jelentett (a népesség 75 millióról 40 millióra csökkent).
A Throne Of Heresy konceptalbuma pontosan erről szól: a járvány indulásáról Közép-Ázsiában, majd a pestis átjutásáról Európába, aztán pedig a teljes apokaliptikus pokoljárásról, mely ezt követte. Messziről indulunk: a történet a ma Kirgizisztán területén fekvő Iszik-köl tó partján kezdődik, mely a középkorban a Selyemút egyik fontos megállóhelye volt. A pestisbaktériumot a különböző rágcsálók szőrében megbújó bolhák hordozzák, melyek a baktériumfertőzés hatására a gazdatestből kiszívott vért visszaöklendezik a sebbe, így fertőzve meg azt. A Belső-Ázsiában honos mormoták tömegesen pusztultak el bubópestisben, mire a vadászok az elhullott állatok lenyúzott bőrét iszonyatos mennyiségben kezdték értékesíteni a Selyemút kereskedőinek.
Az Iszik-köl tavát tartják a kiindulópontnak: a kereskedők itt vásárolhattak először a fertőzött rágcsálókból, illetve a bolhák innen költözhettek át a jóval ellenállóbb patkányokba, melyek így hosszabb ideig tudták hordozni a fertőzést. Innen már egyenes út vezetett Európába, de a kereskedelem mellett besegített a mongol/tatár hódítás második hulláma, az Arany Horda is. A járvány 1347-ben lépett be a kontinensre, mégpedig a Krím-félszigeten fekvő, akkor genovai kereskedővárosként üzemelő Caffa (ma Feodoszija) kikötőjében. A mongoloknak elegük lett a jól prosperáló olasz kalmárok sikeréből és nemes egyszerűséggel megostromolták a várost: de a járvány elérte a seregüket. Annak érdekében, hogy demoralizálják a védőket, a mongol támadók saját fertőzött halottaikat hajították át tömegével a várfalon. A Caffában is szép számban tenyésző patkányok aztán szépen elvégezték a hóhérmunkát.
A genovai kereskedők hajón menekültek el és 1347 októberében megérkeztek a szicíliai Messinába. Innentől nem volt megállás. Giovanni Boccaccio Dekameron című művében írta meg a Firenzét is elérő rettenet történetét, így a svéd csapat is ezt választotta albuma címéül. A fentebb elmondott történések mind megelevenednek egy-egy dal erejéig, egészen addig, amíg 1350-ben a fekete halál Alvastra kikötővárosában elérte magát Svédországot is.
Egy ilyen súlyú, horderejű és komplexitású történet elmondása természetesen lehetetlen háromnegyed órában. Egy konceptalbumnak egyetlen feladata lehet ilyenkor: az atmoszféra, a zenei környezet megteremtése. Ebben pedig a Throne Of Heresy valami egészen fantasztikusat hozott létre: anélkül sikerült ez nekik, hogy egyrészt befogadhatatlanul szélsőséges eszközökkel éltek volna, másrészt pedig teljes mértékben kiiktattak minden olyan giccses megoldást, mellyel pedig annyi hasonló csapat él szakmányban.
Milyen egyszerű lett volna klisés szimfonikus betétekkel, olcsó kórusvokálokkal feldobni a nóták erejét: itt bizony ennek nyoma sincs. Maguk a riffek, a dallamok hozzák azt a hihetetlenül sivár, kilátástalan, rettenetes atmoszférát, mely valóban jellemezhette Európát azokban a sorsfordító években.
Inkább érzem death metalnak egyébként a lemezt, mintsem feketefémnek. A gitártémák, Thomas Clifford könyörtelen, kíméletlen éneke, a mindent átfogó, belengő horror és reménytelenség szinte kézzelfogható a dalokban. Itt nincsenek szélvészgyors tekerések vagy eszement gitárszólók: a riffek lassan, legfeljebb középtempósan őrölnek, akárcsak mintha a halál völgyében járnánk. Az albumborító is tökéletesen adja vissza ezt, hiszen a képen szereplő halottat cipelni, hordozni kell: lassan, kimérten, nem megpihenve.
Kiváló lemez lett a "Decameron": igazából emészteni kell, sokszor meghallgatni (a hangzása is remek, gyönyörűen, kiegyensúlyozottan, tisztán szól), érdemes utánaolvasni a történéseknek, hogy teljes egészében elmerüljünk hangulatában, mondanivalójában. Kiemelkedő teljesítmény a svédektől így év vége felé: messze nem csak a death/black rajongóknak szól (hallgasd meg a csodálatos dallamokkal teli Alvastra vagy a záró The Pale Burden című tételt), hanem az egész színtér kedvelőinek.
9,5/10
