Általában ezt a retro-metal dolgot nem érdemes erőltetni: naponta érkeznek be tucatjával ilyesfajta csapatok demói és egyik érdektelenebb, mint a másik. Ezek a bandák gyakran ki sem látszanak a szögekből meg töltényövekből, csak éppen annyira unalmas és lélektelen a zenéjük, hogy az ember már pár perc után belefárad a hervadt-fakó fénymásolat-produkcióba és elmegy a kedve az egésztől, mint a felmelegített, tegnapelőtti kelkáposzta-főzeléktől. Szerencsére minden szökőévben érkezik egy olyan anyag, melynél már az első riffre felkapjuk a fejünket: pontosan ilyen az amerikai Midnight harmadik soralbuma, mely a Hells Headbangers kiadó gondozásában látja majd meg a napvilágot december 15-én "Sweet Death And Ecstasy" címmel.
A Midnight zenekarnév tulajdonképpen Athenar (Jamie Walters) projektjét takarja, mely 2003-ban jött létre Cleveland (Ohio) városában. Az egyszemélyes banda elsősorban EP-k és közös kiadványok megjelentetésére szerveződött, de ahogy lenni szokott, szépen kiforrta magát és 2011-ben, majd 2014-ben is soralbummal jelentkeztek.
A zenéjüket legegyszerűbben úgy lehetne leírni, mintha egy hatalmas, fortyogó üstbe, melyet egyenes Lucifer gázrezsóján pöfögtetnénk, belepakolnánk a nyolcvanas évek első felének minden koszos, szutykos underground cuccát, nyakon öntenénk egy jó adag (nyolc-tíz üveg) prosztó sörrel és hajrá! Venom, Motörhead, Celtic Frost, korai Metallica, Bathory, legkorábbi Mercyful Fate, még korábbi Discharge: azaz minden, ami hardcore punk, black, thrash, speed metal (a death metal akkoriban még a kanyarban sem volt, nemzőszüleik maguk is éppen csak kiléptek a gyermekkorból és pár évig még várnak majd a színre lépéssel).
Ehhez a zenei tartalomhoz természetesen kötelező jelleggel érkezik a bárgyún vigyorgó, másnapos, leharcolt és önmagát egy percig sem komolyan vevő sátánista szövegvilág, enyhe szexizmussal felturbózva. Az albumborító tökéletesen összefoglalja a maga egyszerűségében is megejtően naiv atmoszférát és mögöttes filozófiai hátteret, ami fájó hiányával tüntet végig az albumon és legjobb, ha nem is próbáljuk megtalálni.
Athenar agresszív vokalizálása leginkább Cronos produkciójára emlékeztet, míg a dalok sokszor Motörheades-Venomos lendülettel érkeznek, gyakran a D-beat pumpálja az energiát a riffek alá. Kőegyszerű hardcore és speed metal témák sorakoznak itt, megspékelve jóféle szólókkal, melyekben a kifinomult, éteri progresszivitásnak a nyomát sem fogod találni, ellenben szétütöd a nyakad a bólogatásban. Ha erre nem mozdul meg már látatlanban a lábad, akkor ideje is abbahagynod e sorok olvasását: valahogy idekeveredtél, de azt hiszem, magad is érzed, hogy valami tévedés van a dologban és legjobb, ha lelépsz.
Három hagyományosabb, klasszikus értelemben véve heavy metal tétel sorakozik a mindösszesen harminckét perces albumon: a nyitó Crushed By Demons egy Mercyful Fate demó is lehetne, annyira vészjósló (szinte összetett!) atmoszférájú, a záró Before My Time In Hell pedig egy doomosan lépegető darab, míg a Here Comes Sweet Death egy középtempós, döngölős zúzás, nem több, nem kevesebb.
Nos, a többi szerzemény kellemes speed darálás: kiemelkedik ezek közül is a Penetratal Ecstasy, a Melting Brain (plasztikus számcím!), a Bitch Mongrel, valamint a Poison Trash, azaz tulajdonképpen mindegyik számot felsorolhatnánk, mert gyengébben sikerült tétel még véletlenül sincsen közöttük. Az egész albumot áthatja a - nincs jobb szó rá - rock'n roll: stílustól függetlenül érezni lehet ezt mindegyik nótában. Mintha a teljes korong a koncertezés apropójából készült volna, mert ennek a zenének egy füstös klub színpada az igazi terepe, ahol a basszusgitár kipumpálja a szívedet is a mellkasodból, miközben egy őrült fazon a torkát is kiüvölti az agyament riffekre.
Nem kell ezt túlmagyarázni: csontegyszerű punk/metal, energialöket, nyakfájás, buli, rock'n roll. Egyébként pedig ha mindez nem jönne össze, akkor reggeli ébresztéshez kiváló anyag, egészen biztos, hogy be fogsz időre érni, feltéve persze, hogy a pontosság az erényed és a lemez meghallgatása után ez még érdekel is.
9,5/10
