Mit jelent ma, 2017-ben a black metal, főleg, akkor, ha norvég? Felejtsük most el egy pillanatra a post-black metal vonalat és hagyjuk figyelmen kívül azokat a csapatokat is, melyek hangról hangra, de legalábbis hangszerelésben, esztétikában és hozzáállásban is egy az egyben hozzák a kilencvenes évek első felének legendás bandáit, illetve egyszerűen nem akarják tudomásul venni, hogy eltelt majd' negyedszázad a színtér létrejötte és fénykora óta! Mi marad ezek után a szcénában? Hát bizony a régi nagyok, elég furcsa módon. Az Enslaved, a Darkthrone meg a Satyricon még mindig kiváló albumokat adnak ki úgy, hogy zeneileg igencsak máshol tartanak már, mint tették anno 1992 környékén.
Thomas "Sarke" Bergli a korai norvég black metal színtér egyik fontos tagja: dobosként, gitárosként és basszusgitárosként dolgozott előbb az 1991-ben alakult Tulus, majd az annak folytatásaként létrejött Khold tagjaként (érdekesség, hogy a Tulus 2006 óta újra aktív, így mindkét csapat folyamatosan, habár némileg takaréklángon működik és ad is ki lemezeket). A Sarke Bergli szólóalbumaként indult, de már talán a legjelentősebb bandájává vált: Ted Skjellum (azaz Nocturno Culto, a Darkthrone oszlopos tagja) a kezdetektől frontemberként vesz részt a projektben.
Az Indie Recordings október 13-án jelentette meg "Viige Urh" címmel a banda ötödik albumát: a cím azon időket, időszakokat jelenti, melyek már elmúltak és nem lehet újraélni, újrateremteni azokat. Bár a korong a történelmi koroktól és a mitológiai lényektől kezdve egészen a jelenkorig bezárólag foglalkozik a múlttal és annak elvarrhatóságával, a cím áttételesen utalhat a norvég black metal színtérre is: ami elmúlt, elmúlt, értelmetlen (és egyben lehetetlen) dolog lenne azt feltámasztani.
A Sarke zenéje a black metalban gyökerezik, de gyakorlatilag hiányzik belőle minden olyan zenei eszköz, mely annak jellemző jegye. Itt nincsenek károgós vokálok, tremolós gitártémák vagy blastbeatek: végig középtempósan, súlyosan riffelősen hömpölyög előre a zene. A feketefém tradíciókat maga az atmoszféra, illetve Nocturno Culto jéghideg, érzelemmentes, rekedt előadásmódja hozza csak vissza.
Azonban a zenei tartalom egészen elképesztően gazdag. Nem túlzás progresszív albumnak hívni a Sarke mostani produkcióját: slide-gitár szóló, rézfúvós hangszerelés és betét, atmoszferikus elszállások, dzsessz-rockos gitárok, a Hammond-orgona által megidézett hetvenes évekbeli prog-rock, női énekkel megtámogatott, csodálatos folkos részek. Talán ennyi is elég, hogy képet kapjunk a "Viige Urh" összetettségéről.
A legfurcsább azonban, hogy az egész korongnak van egyfajta nyolcvanas évek közepi, punkos, hardcore jellegű proto-black metal íze, melyre csak ráerősít a frontember Lemmysen döngölő, horzsoló vokálja. Ha most a fejünket vakarnánk eme zenei katyvasz hallatán, akkor a legkülönösebb dolog még hátravan: a lemez rendkívül egységes, kompakt egész, nem összehányt elemek kusza raktára. Ráadásul számomra az a metal produkció, mely elsőre megfogott egyediségével, hangulatával, azonnal ütő témáival.
Steinar Gundersen és Stian Kråbøl gitárjátéka zseniális: a szigorú, kimért riffelés vagy az elképesztően ötletes szólómunka manapság már ritkán hallható zeneiséggel ruházza fel az egész albumot (a Punishment To Confessions című tételben, illetve a záró Evolution And Fate végében például Mike Oldfield világa is megelevenedik). A Dagger Entombed című dalban pedig a Pink Floyd "Meddle" korongját idézően jut szerephez a rézfúvós hangszerelés, no meg a bluesos, üvegnyakkal előadott szóló.
Ha valaki thrashesebb, direktebb darálásra vágyik, az a Knifehall képében ezt is megkapja: a szám gitárgerjesztéssel indul, majd eszementen gyilkos riffje révén végigszáguld rajtunk (habár a tétel középrészében itt is kapunk egy elborult, kicsit disszonáns elemet). Végigelemezhetnénk az összes szerzeményt, mert mindegyikben sikerült valami olyasmit becsempészni, amitől az egész megbolondul: mégis az egésznek van valami időn túli, szenvtelenül pártatlan, szemlélődő atmoszférája.
A korong szépen, tisztán, kiegyensúlyozottan szól, a dús hangszerelést tökéletesen adja vissza, minden a helyén van, tényleg élvezet hallgatni. Egyetlen gondom van csak: a "Viige Urh" rövid, mindösszesen harminchat perc nyolc tételben. Mire az ember elmerülne a dalokban, véget is ér az egész: pontosan ez az a hangulat, melyben az erre fogékony hallgató szívesen adja át magát a dallamoknak, de itt valahogy nem laktam jól. Nagyon kellett volna még két-három szerzemény, hogy kikerekedjen a dolog. Ettől függetlenül a Sarke az év egyik legérdekesebb és legjobb metal albumát tette le az asztalra, stílusoktól függetlenül.
9,5/10
