A magyar Archaic neve nem tudom, hogy most, 2017-ben hány metalrajongónak csenghet ismerősen. Akkoriban indultak, amikor a thrash új hulláma még a fasorban sem volt (2002 környékén), magyarán szólva korántsem volt annyira felkapott ez a régivonalas muzsika, mint mostanában. Pár év alatt a banda eljutott a debütalbumig, melyet egy holland kiadó jelentetett meg, felléphettek a Testament előtt egy németországi turné keretében, azaz underground mértékkel számolva alaposan beindult a szekér. Aztán jöttek a szokásos problémák: tagcserék sora, beváltatlan külföldi remények és a zenekar szépen lassan beleállt a földbe.

Két éve kezdett ismét mozgolódni az eredeti tagságból hírmondónak megmaradt Püski László gitáros és Szabó Csaba Zoltán dobos, hogy megírják a 2006-os bemutatkozásuk folytatását. Idén vált teljessé a felállás Jósa Tamás énekes, Illisz Ákos basszusgitáros és Erdélyi Péter gitáros csatlakozásával (Jósa Tamás másik bandája, a divideD korongjáról ITT írtunk lemezkritikát). 

A HammerWorld magazin decemberi számának mellékleteként, a Nail Records gondozásában megjelent új album tulajdonképpen egy végtelenített, megállás és lélegzetvétel nélküli thrashdarálás és -zúzda: géppuskaként kalapáló dobok, agresszív riffmunka és egészen kivételes vokális teljesítmény jellemzi a közel ötvenperces anyagot. Sallai Péter borítófestménye gyönyörű megjelenést kölcsönöz a lemeznek, a hangzás is kirobbanó, energikus, azaz a külcsínnel minden a legnagyobb rendben van, térjünk is rá a lényegre, azaz a zenei tartalomra.

Ha röviden akarnánk jellemezni az Archaic muzsikáját, akkor a nyolcvanas évek klasszikus amerikai thrash metalját és annak legendás képviselőit hozhatnánk fel: gondolok itt elsősorban a Slayerre, másodsorban pedig a Testamentre. Kerry Kingék brigádja egyértelműen a legfőbb hatásuk: mind a riffek, mind pedig a szólók terén visszaköszönnek a "Reign In Blood - South Of Heaven - Seasons In The Abyss" szentháromság megoldásai, fordulatai. Míg a Slayer szellemisége a betonfalon is könnyedén áttörő erejével és sebességével képviselteti magát, addig a Testamenté az énekdallamokban, a középtempósabb részekben érhető tetten.

Az intrót és az akusztikus átvezető tételt nem számítva tíz nóta szerepel a lemezen, ami bizony körülbelül ötperces dalonkénti átlagos játékidőt jelent. Ahogy sokadjára hallgattam meg ezt az adrenalinlöketet, ez bizonyult gyenge pontnak: nem mindig éreztem úgy, hogy minden nóta megérdemli ezt a hosszt. Nem minden esetben sikerült ezt ötletekkel, fifikával kitölteni, így maradt a riffek, témák ismétlése. Talán jobb lett volna lehúzni egy kicsit a szerzemények időtartamát három-négypercesre és akkor egy velősebb, kompaktabb anyagot kaptunk volna.

A másik észrevételem a dalok egységességére utal: ez részben jó is, hiszen kiforrott megközelítésre, zenei világra utal, azonban a tételeket elég nehéz megkülönböztetni egymástól. A lemezről azonnal kiugró nóták bizonyítják ezt, hiszen ahol az Archaic mert kilépni a klasszikus thrash - valljuk be - igencsak szerény eszköztárának keretei közül, ott azonnal memorizálható, emlékezetes dalok jöttek létre. Ilyen például a Bulletproof a maga Panterásan groove-os alapriffjével és Testamentes húzású refrénjével, a The Saw a metalcore-jellegű énekdallamaival, a záró ...After A Kill az érdekes, szinte vokóderesen betorzított és ultramelodikus refrénjével vagy a lassabb, kicsit death/modern metalos Bonded By Leeches a kicsavart dallamaival.

Jósa Tamás vokális teljesítményét már kiemeltem: eszementen énekel, olyan szikár brutalitás árad a hangjából, annyira karakteresen és robbanásveszélyesen vezeti elő ezeket a témákat, hogy az nemzetközi viszonylatban is szinte egyedülálló. Az újgenerációs neo-thrash csapatok közül nem is tudnék hirtelen ilyen hangot példaként felhozni. A hangszeresek produkciója - a hihetetlenül feszes ritmusszekcióval együtt - szintén zseniális.

Az Archaic jól érezhetően nem akarja feltalálni a melegvizet és kifejezetten a régisulis, legendák fémjelezte thrash metal berkein belül akar alkotni. Ezzel egy gondom van: ez a hozzáállás óhatatlanul a már említett régi nagyok témáinak, dallamainak, kompozíciós szerkezeteinek újrajátszásához fog vezetni (itt egyértelműen a Slayer-hatásra utalnék). A budapesti csapat második soralbumán pontosan azok a fentebb felsorolt tételek tetszettek a legjobban és azok voltak a legizgalmasabbak, ahol mertek eltávolodni az ismert sémáktól és behozni valami szokatlant a dalokba.

Mindezekkel együtt az Archaic friss korongja számomra a hazai metalszíntér egyik legkiemelkedőbb idei anyaga lett: olyan ellenállhatatlan erő, dinamizmus és profizmus árad a csapatból, mely reményeim szerint most, második nekifutásra lendületből ledönti a csapat előtt esetlegesen álló akadályokat.

8,5/10