Szuperfekete hadihajó: elég király név egy zenekarnak, valljuk be. A kanadai ötösfogat, a Vantablack Warship január 26-án jelenteti meg szerzői kiadásban bemutatkozó albumát "Abrasive Pulmonic Speak" címmel és a névválasztás tökéletesen fedi azt a zenét, melyet ez a québeci banda produkál: hardcore, thrash, death és groove metal elegye, rendkívül kicentizett, pengeéles és agresszív előadásban.
A banda neve, azaz a vantablack szó egy brit cég által még 2014-ben előállított speciális anyagra utal: a szénszálas nanocsövekből megalkotott új találmány a látható fénynek mindösszesen csak a 0,035 százalékát nem nyeli el, így ez a szuperfekete anyag annyira sötét, hogy ránézni is nehézkes. A színek tudományával foglalkozó szakértők szerint a fekete eddig ugyanúgy a fény által keltett szín volt, mint mondjuk a piros vagy a kék, de ez az új módszer már a fény hiányával dolgozik.
A montreali együttes több helyi csapatból alakult (Arseniq33, Ghoulunatics, Brutal Chérie, Foreshadow, Les Ékorchés, Buffalo Theory Mtl), 2015-ben egy EP-vel jelentkeztek, de úgy tűnik, hogy mostanra állt csak össze elég nóta a debütáláshoz. Bár most sem vittek túlzásba semmit: nyolc tétel sorakozik itt mindösszesen huszonöt percben, ami bizony kicsit kevés egy nagylemezhez, de javukra szolgál, hogy iszonyatosan tömény és masszív az anyag, így olyan nagyon nem is kevesli a játékidőt a végére az ember.
Yannick Pilon énekes hisztérikus hardcore-os üvöltözése uralja az albumot, külön adva az egésznek egy eszement, frenetikus hangulatot: talán az egyetlen deathes tételben, a Black Tongue Bertha című zúzdában hallhatjuk mélyebb, öblösebb vokálját. A nóták nincsenek túlhúzva, mindegyik három perc körüli adrenalinbomba, melyek alapja minden esetben a kegyetlenül húzós, szikár riffelés.
Érdekes dolog ez a crossover: a hardcore punk természetesen átszüremlik az egész korongon, de a lavinaként áramló thrashes témák miatt ez bizony egy kőkemény metal lemez lett. Ezt az érzésünket fokozza az, hogy a szerzemények végig középtempóban húznak, szélsebes darálásokkal, blastbeatekkel itt nem találkozunk: végig a hihetetlenül horzsoló, betonsúlyú gitárok viszik előre a dalokat, no meg billentik állandóan előre a nyakunkat.
Van azért előnye a kiadvány rövidségének is: egyetlen másodpercnyi töltelék sincs itt, melyre azt mondhatnánk, hogy feleslegesen került a korongra. Ráadásul kellően változatos is: a Ruderalis kicsit rockosabb, szinte grunge-os gitárdallamai vagy a címadó tétel kíméletlen metalos agressziója mind kiemelkedő, így garantált, hogy unatkozni biztosan nem fogunk.
A kanadaiaknak egyébként jó érzékük van a lábak, nyakak kellő beindításához is, ehhez elég meghallgatni a női küzdősportokban fellelhető agressziót szövegében támadó Blood On The Mat csordavokáljait a refrénben vagy éppen a rendkívül cinikus, szinte gonoszkodó dalszövegű Another Dead Rockstar című tételt.
Gitárszólókra ne nagyon számítsunk: ha néha megtekeri hangszerét a Pat Gordon - Thierry Hivon páros, akkor is inkább csak rövid, színező jelleggel történik ez, semmint valami fifikás, technikás virtuozitás érdekében (mondjuk ez tökéletesen passzol is a hardcore esztétikájához).
A záró, ötperces Crisis még egy érdekes, szinte Pantera-módra groove-os, southern metalos témát hoz be a képletbe és ezzel véget is ér az aprítás. Én automatikusan nyúltam az újrajátszás gomb felé, végig is pörgettem a kiadványt vagy ötször, mert istentelen húzása van ennek a nyolc dalnak. Jól is szól, csodálom, hogy szerzői kiadásban jött ki a lemez, mert számtalan kisebb kiadó specializálódik pontosan az ilyen jellegű bandákra, de az sem kizárt, hogy a brigád amúgy punkosan tojik bele az egész rockbizniszbe és úgy voltak vele, hogy ha már pénzt úgysem fogni keresni a zenéléssel, akkor inkább csináljanak mindent maguk.
Egy szó mint száz: a thrash, a death és a groove metal, valamint természetesen a hardcore punk kedvelőinek ez igazi ínyencfalat, tessék szorgalmasan hallgatni: bár semmi esély sincs rá, azért nagyon kíváncsi vagyok, hogyan szólhat ez a Szuperfekete Hadihajó élőben.
8,5/10
