Amikor 2016-ban az Ozone Mama a második LP-je után is begyűjtötte a Fonogram-díjat (az első után is megkapták), és egyre gyakrabban tűntek fel a határokon kívül, érezhető volt, hogy kinőtték a kis hazánk által nyújtott kereteket. Így nem okozott eget rengető meglepetést, de annál nagyobb örömmel fogadtuk, amikor tavaly októberben bejelentették, hogy leszerződtek az amerikai Ripple Music kiadóhoz. Azon frissiben ki is adtak egy kétszámos kislemezt, most pedig itt az ezt a két tételt is tartalmazó első amerikai korong, a "Cosmos Calling".
Ozone Mamáék valamiért nagyon vonzódnak a világűrhöz. Először a csillaghajó landolt ("The Starship Has Landed"), majd jött a szónikus dicsőség ("Sonic Glory"), most pedig a kozmosz hív. Egyedül talán a "Freedom" EP lóg ki kicsit a sorból, de ha belegondolunk, mi adhatna nagyobb szabadságot, mint a végtelen világűr?
Ez a lemez és az amerikai szerződés egy tízéves, szisztematikus építkezés eredménye. Székely Marci kétségkívül világszinten is kiváló énekes, Gábor Andris pedig világszinten is kiváló dalszerző. Hálát adhatunk az égnek, hogy ez a két ember egymásra talált. A kezdetektől működik köztük a kémia, és Dobos Gergely basszusgitáros, valamint Gulyás Máté dobos is nagyszerűen illeszkedik a gépezetbe. Ahogy a lemezen közreműködő Lukács László billentyűs is. Az ő játéka például nagyon sokat hozzátesz az OM zenéjéhez.
Amíg az első két Ozone Mama kiadvány nagyjából egységes stílust képviselt, a "Sonic Glory"-n már érezhető volt némi változás: kevésbé volt rá jellemző az az őserő, mely a zenekar korábbi korongjait jellemezte. Most pedig ebbe az irányba változott tovább a banda. Székely Marci nem csak külsőre, de hangilag is kiköpött Chris Cornell, reméljük, egyéb jellemzőiben kicsit sem hasonlít rá. Nem tudom, hogy az amerikai kiadó hatása, vagy Gábor Andrisra gyakorolt ilyen mély hatást az egykori Soundgarden, és Audioslave énekes halála, de bár most is egyértelműek a ’60-as, ’70-es évek vintage hatásai, a "Cosmos Calling" sokkal inkább emlékeztet egy Chris Cornell szólólemezre, mint mondjuk a "The Starship Has Landed"-re. Én nagyon szerettem az eddigi OM anyagokat, de az új stílus is ugyanúgy bejön. Nincs szó persze drasztikus változásról, de észrevehető a váltás.
Már az előző album is amerikai hangmérnökök kezeinek munkáját dicsérte, most pedig (bár a "Cosmos Calling"-ot is magyar stúdióban vették fel) a keverés Amerikában zajlott. Ez hallatszik is a kiadványon. Találkoztunk már olyan magyar demó anyaggal, melyet a nem túl acélos amatőr zenekar a saját próbatermében vett fel, majd a Fonogram-díjas hangmérnök 1-2 óra alatt megkeverte, pénz a zsebben, ezeknek jó lesz így is alapon. Itt ilyesmiről szó sincs. Nemcsak az előbb említett esetnél, de a legtöbb magyar kiadványnál is sokkal jobban szól az anyag.
A lemez az intrónyi hosszúságú Evil Ways című tétellel kezdődik. Ezután következik a Gregg Almann emlékére írt Straight On Till Morning Light, mely valóban lehetne akár egy Almann Brothers dal is, sokkal modernebb kivitelben. A Dopelganger és a High Ride az októberben megjelent kislemez nótái. Bár az utóbbiból készült a kislemez előzetes, nekem az előbbi hangzásvilága tetszik jobban, ez az egyik kedvenc dalom. A Feel So Alive visszaidézi az Ozone Mama korai korszakát, zseniális, fülbemászó, a ritmusszekció által megtámogatott riffjeivel, és egy igazi Székely Marcis énektémával.
Amikor először hallottam a lemezt, a Shout At The Sky volt az a szám, ahol beugrott, hogy ez olyan Chris Cornelles. Innentől kezdtem el tudatosan figyelni a Cornell-effektusra, mely a későbbi tételekben is előjött. Habár a Shout At The Sky kis képzelőerővel akár egy Led Zeppelin balladának is beillene. Számomra ez a kiadvány egyik csúcspontja.
Ezután következik a lemez címadó dala, a Cosmos Calling. Ezt hallgatva valamelyik déli államban éreztem magam. Csak azon csodálkoztam, miért vezet egy déli államból szónikus autópálya a kozmoszba? De nem sok időm volt ezen agyalni, mert a Freedom Fighters lendületével gyorsan tovább görgette a gondolataimat. Ez a dal is felidézte a "The Starship Has Landed" Ozone Mamáját. Ugyanez elmondható a Cold Light Of Day-ről is, bár ebben már több van az új OM-ből. Mindkét dal a kedvenceim közé tartozik.
Nemcsak a zenét, szokás szerint a szövegeket is Gábor Andris szerezte. Az egyetlen kivétel ez alól a The Alchimist című ballada, melynek a Rival Sons rajongói oldalának adminja, Sam Presley III volt a szövegírója. Az egész dal, de főleg a refrén és a szólórész alaposan megmozgatja a hallgatóság végtagjait, ami egy ballada esetében nem túl gyakori. Végül elérkezünk a zárótételhez, a Moon Pilothoz. A Marci üvöltésével induló pszichedelikus ballada azután indul be csak igazán, amikor úgy gondolnánk, hogy véget ér, és ezzel lezárul a lemez. Így a végén egy olyan kétperces befejezést kap az album, melytől azt érzed, újra meg kell hallgatnod az egészet.
Én ezt már többször megtettem. Már nem is azért hallgatom, mert írnom kell róla, hanem amiért az ember általában zenét hallgat: mert jó, és élvezem. Az Ozone Mama ismét világszínvonalú produkciót tett le az asztalra. Bár még épphogy elkezdődött az év, azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy ebben a műfajban nemhogy itthon, de külföldön sem nagyon fog ennél jobb lemez készülni idén. A "Cosmos Calling"-ot már most benevezhetjük az év legjobb albuma versenyre.
Aki élőben is szeretné meghallgatni a dalokat, a lemezbemutató február 17-én lesz az A38-on. A koncert Facebook-eseménye ITT található.
10/10 
