Nincsen egyszerű dolga az embernek manapság, amennyiben valami tényleg különlegeset akar hallani. Leginkább panelekből építkezik jelenleg a metalszíntér jelentős hányada, akár hazai, akár globális viszonylatban nézzük. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlen minden rossz vagy legalábbis unalmas, ami manapság kikerül egy-egy banda kezei alól, de sokszor tényleg nagyítóval kell keresni az új dolgokat. Viszont ha a hallgató sikerrel jár, akkor olyan gyöngyszemekre talál, mint például a Dharma. Azt hiszem, most sikerrel jártam. 

Elkerülendő a zenekar töviről hegyire történő bemutatását, most 100%-ban az albumra fogok koncentrálni, a srácok Facebook-oldalán található egy elég terjedelmes életrajz, kapásból angolul és magyarul is. És akkor most beszéljünk arról, hogy milyen lett a "Substance"! 

Ha nagyon röviden akarnám összefoglalni, akkor pimasz, egyedi és rettentően dögös. De jobb, ha ezt kifejtem. A Dharma zenéjében mindig megvolt az a plusz, mely miatt egy időben akár napi szinten is elővettem egy-egy albumukat, főleg a "Dharmageddon"-t, melyet konkrétan rongyosra hallgattam. A "Substance" kezdése az egyik legvagányabb, amivel az elmúlt években találkoztam. A Shortcut To Hell egy olyan nóta lett, mely már első hallásra beleül az ember fülébe, viszont nem tolakodó módon, hanem annyira természetesen, amennyire csak lehet. Príma tétel. Akárcsak az ezt követő Blue-Blooded Monster/Manhunt Safaris páros. 

Amúgy az általánosságban elmondható az albumról, hogy parádésan van összeállítva a dalok sorrendje. Egy pillanatra sem érezni hullámzást, inkább egy remek ívet ír le az anyag. Például a címadóként funkcionáló Infectious Substance a sajátos hangulatával a korong második felében kerül elő, és lényegében kettéválasztja a lemezt, mint egyfajta katarzispont. Ezek után az olyan dalok, mint a White Room vagy a záró Televised egy elég komoly végjátékot ad ennek az egésznek.

Még megemlíteném az album vége felé előkerülő Black & White-ot, mely már az első fél perce után az abszolút kedvencem lett. Feszes, izgalmas, kifejezetten bulizós nóta, mely még jelen sorok írójának a death és black metal által uralt szívét is képes volt megdobogtatni. Ez főleg a grandiózus refrénnek köszönhető.

Figyelemreméltó a srácok teljesítménye. Külön-külön is, viszont egyben tényleg nagyon komoly összhangot érezni a bandában. Ez élőben is már rendesen átjött, viszont ez az album a bizonyítéka annak, hogy minden fogaskerék a helyén van. A Kőmíves Andris (dob) / Kelemen Gergő (basszugitáros) páros olyan bombabiztos talapzatot húzott fel a produktumhoz, hogy az példaértékű. Mindkettejük játékában megvannak azok a finomságok, amelyek egy nagyon érdekes színezetet adnak a daloknak, egy olyan többletet, hogy az ember akaratlanul is nekiáll léggitározni. 

Gurka Laci gitártémái is csillagos ötösre vizsgáztak. Feszesek, húzósak és nagyon változatosak. Érezni egyfajta rutinjelleget, viszont nem a kisujjból kirázós, hanem azt a maximalista fajtát, melyben ott van a gyakorlat, de nem éri be egyszerű, már ezerszer hallott megoldásokkal. Emiatt nagyon egységes az album, és ami külön tetszett, hogy könnyen megjegyezhetőek a motívumok, gyakorlatilag már az első hallgatás után beütnek és az utolsó dal után az ember hezitálás nélkül már nyomja is az újrajátszás gombot.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy mit is lehetne mondani egy olyan énekesnőről, akitől élőben én konkrétan letettem az állam, úgy, hogy az ne tűnjön elfogultságnak és ne sablon ódákból álljon a sor. Pedig Ritzel Anival pont az a helyzet, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni azt, amit és ahogyan csinál. Olyan eszelős energiák bújnak meg az énekében, hogy még egy nagyon sokat látott metalrajongót is simán földhöz vágna. Ez élőben a legjellemzőbb, viszont a "Substance" alatt nem egy olyan pillanat volt, hogy végig libabőrös voltam attól, amit hallottam. Nincs egy hamis sor, egy fantáziátlan rész, helyette energia, lazaság és maximális hitelesség van. Na, így kell ezt csinálni!

A "Substance" csont nélkül az egyik legjobb album, melyet életemben hallottam, mindezt úgy, hogy nincsen agyonmatekozva, túlmagyarázva. Érezni az egészben egy sokkal inkább önmaguknak megfelelni vágyást, mintsem a közönség kiszolgálását és szerintem ez mindennél többet ér. Ezeknek a srácoknak van egy elég egyenes elképzelése arról, hogy hogyan és mit akarnak játszani és eddig ebben nem volt hiba. Minél előbb jöhet a következő album, lehetőleg valami nagyon durva gyűjtői kiadással, mert akkor a komplett készletet berendelem. 

10/10