Kevés érzés hasonlítható ahhoz a pillanathoz, amikor megnyitják egy koncert kapuit és a rajongók nem csak tolonganak, de rohannak is az első helyekért, hogy láthassák a nyolc év után újra Magyarországra látogató Metallicát. Tegnap, 2018. április 5-én ismét Budapesten járt a heavy metal világának legnagyobb zenekara.

A helyekért komoly küzdelem folyt még annak tudatában is, hogy körszínpad lesz. A budapesti Papp László Sportaréna közel fele, az állóhelyek több mint háromnegyede megtelt, mire megérkezett a Kvelertak, a Metallica előzenekara. A norvég black metal és punk rock zenekar kísérteties indítással és király belépővel kezdett, élen Erlend Hjelvik énekessel, aki egy óriási baglyot viselt a fején. A tempót és a zúzást végig fenntartották, de nekem hamar kevésnek bizonyult. A skandináv metalhoz képest középszerű volt. Megnehezítette az azonosulást az is, hogy a félig screamelt szövegek szinte mind norvégul voltak.

Az se derült ki számomra, hogy miért van szükség a zenekarban három gitárosra, hiszen a riffek többsége egyszerűnek mondható és sajnos a körszínpadot sem sikerült jól kihasználniuk. Ami biztos, hogy ők élvezték és ez minket is magával rántott valamennyire. Viszont kiváló záródalt választottak, így úgy tudott véget érni a fellépésük, hogy a korábbinál is türelmetlenebbül várjam a Metallicát.

Ez a várakozás húsz perccel hosszabbra sikeredett, mint tervezve volt. ACDC-ék It's A Long Way To The Top című klasszikusa enyhítette a türelmetlenséget, de az Ecstasy Of Gold felcsendülése simított el minden bosszankodást. Páratlan érzés: 12 500 ember énekli együtt a dallamot. A színpad még mindig üres, de már elkezdődött a várva várt pillanat. Worldwired Tour Budapest, itt vagyunk!

Hardwired. A dal kiváló indítása egy lemeznek, és egy koncertnek is, de úgy sajnálom, hogy nem az első pillanattól kezdve játsszák, hanem pár ütem felmelegítéséről szól. Mindenki azt várta, hogy végre fenn legyenek és játszanak élőben. Kár volt türelmetlenkedni, mert a Hardwired-öt szinte egyből követte az Atlas, Rise!, a Seek And Destroy és a Hit The Lights is. Az első sorok közönsége az első élő hangra megőrült és végig tombolt végtelen energiával. A Hit The Lights alatt már szinte az életemért küzdöttem. Hál' Istennek a Metallica is tisztában volt ezzel, így kis pihenő gyanánt a Sanitariummal folytatták. A kivetítőkön megjelenő keresztek olyan érzést keltettek bennem, mintha én is a Through The Never koncerten lennék, ahol embermagas keresztek álltak a színpadon.

Az említett kivetítők kocka alakúak voltak, közel ötven darab volt belőlük, négy irányba vetítettek és két négyzet alakban helyezkedtek el. A pláne az volt, hogy fel-le mozogtak a koncerten folyamatosan és az első sortól kétméternyire ereszkedtek. A kivetítők aljára voltak helyezve a reflektorok, melyek a színpad és a közönség felé is tudtak világítani. A látvány jelentős részéért ezek a kockák feleltek, de volt más show-elem is. Négy ilyen kivetítő volt a színpadon a Now That We Are Dead alatt, melyek nem csak vetítettek, hanem óriási dobok is voltak. A dal közepén volt egy kétperces kiállás, amikor minden zenekartag beállt az egyik ilyen dob mögé. Érdekes volt látni, hogy most nem Lars Ulrich vezeti a ritmust, hanem James Hetfield. Ütős ötlet volt.

Kíváncsi voltam, hogy az arénában milyen lehetőségek vannak még és annak ellenére, hogy számítottam a Fuel közbeni tűzcsóvákra, mégis váratlanul értek. Egész más látni a robbanásokat, melyek a dal folyamán többször feltörtek, mint első sorból érezni a tüzet, ahogy feléd csap a hője. Szinte megijedtem, hogy Lars odaolvad a dobra. Ezt követően a Moth Into Flame című tételre egy adag "szentjánosbogár" repült a színpad fölé. A fényes drónok egy körben forogtak és ide-oda szálltak a színpad fölött. Vártam, hogy majd a közönség feje fölé is kirepülnek, de anélkül is elképesztő elemként hatott.

A körszínpad egy nagyon király találmány, de csak akkor működik igazán jól, ha a zenészekből, úgymond, mindenkinek ugyanannyi jut. A színpadon Lars dobszettjét negyedidőkben forgatták, hogy mindenki lássa, ami szuper jó volt. Ellenben James a frontvonal helyett inkább a két oldalnak játszott, Kirk Hammet az elülső és a hátsó résznek. Ami kicsit zavaró volt még a rossz helyezkedésben, hogy többször álltak a közönségnek háttal, az említett dobolásnál is, ami mind sokkal szórakoztatóbb lett volt, ha felénk néznek.

A fő részt a One és a Master Of Puppets zárta. A közönség is beleadott apait-anyait a legzúzósabb számba, de azért tartogattuk az energiát, hisz' több klasszikus hiányzott még a repertoárból. Ha azt képzeltük, hogy a Master Of Puppetsra elfáradtak a zenészeink, akkor gondoljunk bele, hogy érezhették magukat a Spit Out The Bone után. Mert igen: az első visszajövős nóta a Spit Out The Bone volt, eloszlatva minden kétséget, hogy előadják-e. És nem csak, hogy lenyomták az egyik legnehezebb dalukat, de még magyar színekbe is öltöztették. A dal közben a kivetítőkön végig fénylett a piros, fehér, zöld Metallica. És hát nincs Metallica-koncert Nothing Else Matters és Enter Sandman nélkül. Érdekes választás volt utolsó előtti dalnak egy lassú számot választani, de a hangulat mégis tökéletes volt. A két szám együtt elemelte az embert a talajról, mint ahogy a Sandman alatti konfettik repültek az égnek. Mi vagyunk a magyar Metfamily!

A magyar Metfamily egy másik ponton érezte igazán kivételesnek magát. A koncert előtt, a várakozás során a lelátókra érkező Tankcsapdát óriási üdvrivalgás fogadta. De a közönség imádata mellett a Metallica tiszteletét is kiérdemelték, mivel Kirk, Robert Trujillo társaságában előadta A legjobb méreg című Tankcsapda-dalt. És ha mindez nem lenne elég, Robert magyarul énekelte el nekünk a jól ismert nótát. A következő évtizedekben ez a szám lesz a magyarok új Tavaszi szele.

A legnagyobb metalzenekar lét ellenére is nekem hibádzott egy dolog. Hetfield elmondta, hogy nincs jobb drog annál, mint a rajongók boldogságát látni egy koncerten. Ez abban a pillanatban teljesen hihető volt, de a koncert közben éreztem rajtuk, hogy a tűz kihunyóban van, ami részben a kornak is köszönhető és sokkal inkább kötelező munka nekik itt lenni Budapesten, mintha az ténylegesen is a szívük vágya lenne. De Hetfield gondoskodott róla, hogy mindenki prémiumélményt éljen át. A tőle jól ismert Oh, yeah? és Are you alive? kiáltások nem maradtak el, hisz óriási közönségmozgató erejük van. Közel meghatónak éreztem a generációkról szóló beszédét is. Régi és új metalhead, "Old people", mint azt Hetfieldék tartják magukról, és a fiatalok is jelen voltak, élen a 12 éves Levivel, hogy együtt élvezzék a zenét. Reméljük az elkövetkezendő években erre újra lesz lehetőségünk.

A koncert programja:

1. Ecstasy Of Gold és Hardwired (felvételről)
2. Hardwired
3. Atlas, Rise!
4. Seek And Destroy
5. Hit The Lights
6. Sanitarium
7. Now That We Are Dead (dobos kiállás)
8. Dream No More
9. For Whom The Bell Tolls
10. Halo On Fire (clean bevezető)
11. A Legjobb Méreg (Tankcsapda feldolgozás)
12. Anesthesia
13. Breadfan (Budgie feldolgozás)
14. Fuel
15. Moth Into Flame
16. Sad But True
17. One
18. Master of Puppets

Encore

1. Spit Out The Bone
2. Nothing Else Matters
3. Enter Sandman