Régisulis Amorphis-rajongó vagyok. A kezdetektől, azaz a kilencvenes évek elejétől-közepétől követtem a munkásságukat: az 1994-es "Tales From The Thousand Lakes" album óta pedig elkötelezett hívükké szegődtem. Meggyőződésem, hogy az első öt-hat korongjuk olyan zenei fejlődést és kísérletezést mutatott be, mely párját ritkítja a teljes metalmezőnyben. Ez a teljesítmény számomra a Pasi Koskinen énekes fémjelezte korszakhoz kötődött, de ez egyéni ízlés kérdése, mert ugyanolyan szívesen hallgatom Tomi Joutsen hangját is. A vele készült albumokból azonban mindig is hiányoltam a merészséget: ez nem az ő hibája, inkább a teljes zenekari koncepcióé.
A 2006 óta készült Amorphis-lemezek megbízhatóan, sőt, kimagasló minőségben hozzák mindazt, ami szerethető a finnek zenéjében, csak éppen fájóan hiányzik az izgalom, a meglepetés, az új utak keresése. Az kétségtelen, hogy az "Am Universum" idejére már alaposan elkanyarodtak az úgynevezett klasszikus időszak pályájáról: Tomi Joutsen nem véletlenül ragaszkodott ahhoz, hogy hozzák vissza a hörgés-tiszta ének kettősét és az egyértelműen death metalos dolgokat.
Ez önmagában nem lenne gond: annál nagyobb probléma viszont, hogy az elmúlt bő egy évtized Amorphis-korongjai csupa olyan dalt kínáltak, melyeknek az eredeti verzióit már mind hallhattuk a kilencvenes évek anyagain. Nem volt ez alól kivétel az egyébként rendkívül jól sikerült 2015-ös "Under The Red Cloud" sem (lemezkritika ITT), illetve egy bizonyos ponton ugyan újdonságot hozott, de bár ne tette volna!
Nem másról volt szó akkor (igaz, csak egy tétel erejéig), mint a csürdöngölős-tilinkolós műanyag folk metal hatások, illetve a Nightwish-féle gigaslágeres melódiák behozataláról. Akkor abban bíztam, hogy ez csak egyszeri kisiklás volt a brigád életében, de sajnos a Nuclear Blast gondozásában május 18-án érkező tizenharmadik stúdióalbum, a "Queen Of Time" még tovább is viszi és felerősíti ezt a tendenciát.
Első ránézésre ez is egy tipikus másodgenerációs Amorphis-produkció lett, azonban ahogy haladunk előre, egyre jobban tűnnek fel a változások. A nyitó The Bee egy hagyományos nóta, kettős hangulata miatt akár a "Tuonela", akár a "Tales From The Thousand Lakes" korongokra is ráférhetett volna: furcsa kimondani, de egyben ez a legerősebb tételek egyike. Aztán érkezik a Message In The Amber és kibomlik előttünk a problémahalmaz.
Tütülős-furulyás-giccses folk metal refrén, no meg kórussal felturbózott hat és fél perc köszönt ránk, melyben élesen elválik a death metalos zúzás és az álközépkorias, Eluveitie-hatásokat idéző rész. Körülbelül olyan a végeredmény, mintha aprított fokhagymát mixelnénk a csokifagyiba. Nem véletlenül említettem a svájci csapat nevét: Chrigel Glanzmann az Eluveitie-ből kezeli a lemezen az összes fúvós hangszert és alaposan otthagyta keze nyomát a dalokon.
A zenei eszköztárt tovább bővíti a szimfonikus zenekar és egy komplett kórus jelenléte is. Számomra a nagyzenekari kíséret bevonása egy metalbanda esetében mindig a talajvesztés kezdetét jelenti. A két dolog nem fér össze, bármennyire is erőltetik és bármennyire is divatossá és bevetté vált az elmúlt évtizedekben: sosem sül ki belőle semmi más, csak a giccs. Sajnos ez tűpontosan megmutatkozik az Amorphis esetében is. A Heart Of The Giant, a We Accursed vagy az Anneke van Giersbergen közreműködésével készült Amongst Stars mind-mind annak szomorú példázata, hogy hogyan válik az Amorphis lassan valamiféle Nightwish-epigonná. Az Amongst Stars édes-nyálas dallamainál komolyan elszomorodtam: ha ez az irány a mérvadó kedvenc finn bandám jövőjére nézvést, akkor bizony én inkább visszatérek a régi albumaikhoz, ahol nem vár rám csalódás.
Öt szerzemény a kilencből viszont tényleg telitalálat: a már említett The Bee tételen kívül a szaxofonos, progos Daughter Of Hate, a dallamos, tempós, slágeres The Golden Elk, a vegytisztán Tuonelás időket idéző Wrong Direction vagy éppen a lassabb, riffelősebb, kiváló refrénnel ellátott és fokozatos bedurvuló Grain Of Sand mind-mind emlékezetes darabok. Azonban az új megközelítést jelző folkos-szimfonikus és a hagyományosabb nóták aránya egyre határozottabban jelzi, hogy az Amorphis egyértelműen új vizekre próbálja navigálni hajóját.
Inkább csak a rajongóknak szóló érdekesség, hogy az eredeti basszusgitáros, a 2000-ben kivált Olli-Pekka Laine visszatért a csapatba és a friss lemez már vele készült el. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy az 1998 óta a bandában játszó billentyűsön, Santeri Kallión és a frontemberen kívül az Amorphis most szinte teljes egészében a kilencvenes évek felállásában hozta ki a "Queen Of Time" anyagát.
Csak azt tudom ismételni, most már kicsit reményvesztetten, amit az előző, érzésem szerint jobban sikerült korongjuk kapcsán is tettem: ez a világzenés, folkos, keltás, tilinkós metal nem jó irány. Ha egy zenekar ennyire magas szinten tudja művelni a saját maga által kialakított stílusát, mely ráadásul teljesen egyedülálló is a maga nemében, akkor hatalmas koncepcionális hiba behozni olyan giccses hatásokat, melyek révén ugyan rádióbarátabbá tehetőek a nóták, de pontosan a lényeg vész el. Ezt pedig én sajnálom a legjobban.
7,5/10
