Nagyon nehéz objektív módon megítélni egy legendás zenekar visszatérő albumait, főleg, ha éppenséggel tényleg egy stílusalapító-formáló csapatról van szó. A svéd At The Gates a göteborgi dallamos death metal színtér alapbandája, ráadásul Tomas Lindberg énekstílusa a kétezres évek számtalan metalcore, post-hardcore együttesét inspirálta: amit ma ezen a szcénán belül a frontemberektől hallunk, az bizony a svédek hatása.
Az At The Gates 1995-ben elkészítette a kilencvenes évek és a dallamos death metal egyik legfontosabb albumát "Slaughter Of The Soul" címmel, majd szinte rögtön fel is oszlott. 2007-ben alakultak újjá az utolsó felállásukban, de eleinte csak koncertezni voltak hajlandóak. 2014-ben (19 évvel a hattyúdalukat jelentő korong után) aztán megjelent az "At War With Reality", melyet tulajdonképpen mindenki jól fogadott, a szakma és a közönség is, de különösebb hullámokat nem vetett a metalszíntéren. Mindenki bólintott egyet: rendben, oké, ez is megvolt, hatalmas csalódás nem lett belőle, sőt mi több, még újabb turnékörökre is okot adott.
2016-ban aztán Adrian Erlandsson dobos és Tomas Lindberg három másik svéd társával megalakította a The Lurking Fear című, Lovecraft mitológiája által inspirált death metal projektet, mely szintén a Century Media kiadóhoz szerződött, hasonlóan az anyabandához. Még abban az évben meg is jelent bemutatkozásuk is "Out Of The Voiceless Grave" címmel, de sajnos az anyagról nem mondható el sok jó: a korai kilencvenes évek svéd régisulis death metaljának egy minimális invencióval elkészített, kellemes emlékeket ébresztő másolata volt ez (tiszteletadás a hősök felé, ha úgy tetszik), de semmi más.
2017 elején aztán robbant a bomba a svédeknél. Anders Björler alapító szólógitáros és fő dalszerző kilépett az At The Gates zenekarból és ki más is érkezhetett volna pótlására, mint Jonas Stålhammar a The Lurking Fear soraiból. A dalszerzésbe már nem tudott belefolyni, mindösszesen az új album feljátszásában vett részt. Így most az a furcsa helyzet állt elő, hogy a főbanda, illetve a retró hobbiprojekt tagságának háromötöde megegyezik. Ez pedig már kezd kínosan hakniszagúvá válni.
Nos, szerencsére a május 18-án a Century Media gondozásában megjelent hatodik sorlemezen semmi drámai nem történt (ehhez a svédek túlságosan jó zenészek és nagyon is tisztában vannak azzal, hogy mit is jelentenek ők a metaltörténelemben), csak éppen jó sem. Az At The Gates mindig is különbözött abban a göteborgi színtér többi csapatától (In Flames, Dark Tranquillity, Edge Of Sanity), hogy náluk a tradicionális death metal, illetve Erlandsson D-beat dobolása révén a thrash/hardcore vonal mindig sokkal erősebb volt a dallamokkal szemben, mint pályatársaik esetében. Úgy érzem, ez a tendencia most fokozódott.
Az olyan tételek, mint például a The Colour Of The Beast, az In Death They Shall Burn vagy a középrészen bekövetkező váltással egészen szenzációssá váló A Stare Bound In Stone ezt az irányt jelzik. Érdekes megfigyelni azt is, hogy míg a korong első fele inkább hagyományosabb dallamos death metal (a Palace Of Lepers esetében konkrétan In Flames utánérzésem volt), addig az utolsó négy-öt tétel inkább atmoszferikusabb, elborultabb, (ha tetszik) kicsit kísérletezősebb dalokkal van tele.
Lindberg Jonas Björler basszusgitárossal írta meg kettesben a friss anyagot, aki testvére, a kilépett Anders mellett már a kilencvenes években is részt vett a dalszerzésben, sőt, bátyja elmondása szerint a legjobb részeket mindig ő írta meg. Ez minden bizonnyal igaz, de a "To Drink From The Night Itself" nem mutat igazából semmiféle újdonságot. Ha nagyon szigorúan akarnám megítélni, akkor azt is mondhatnám, hogy egyes témák, riffek bólogatásra késztettek, de a háromnegyed órányi zúzás úgy elment mellettem, mint egy rohanó gyorsvonat: csak foltokat, elmosódott színeket voltam képes megjegyezni vagy elkülöníteni egymástól, de sokadik hallgatásra sem tudok konkrét dallamokat, számokat visszahívni a memóriámból.
Mintha egy súlyos massza kavarogna előttem: vannak részek, melyek tetszenek és melyek visszautalnak a csapat huszonöt évvel ezelőtti dolgaira, de ennél többet nem nem mozdított meg bennem a lemez. Ha ki kellene emelnem a legjobban sikerült tételeket, akkor a már említett A Stare Bound In Stone, a The Chasm, az In Nameless Sleep, illetve a lassabb, súlyosabb Seas Of Starvation című szerzeményeket említeném meg.
Az érdekes az, hogy még kifejezett csalódásnak sem lehet nevezni a svédek friss korongját: sosem hittem volna, hogy ezt valaha leírom, de amolyan se hús, se hal album ez, amolyan tisztes iparosmunka, melybe különösebben nem is lehet nagyon belekötni. Csak éppen semmi nyomot nem hagy maga után: nehéz ezt kimondani, de ha nem készül el, azzal sem vesztettünk volna semmit. Úgy érzem, hogy az újjáalakulást követő második soralbummal az At The Gates most ott tart a pályáján, mint a Deep Purple a nyolcvanas évek második felében. Az egyre érdektelenebbé váló stúdióalbumok nyomán a csapat a koncertezés nosztalgiaköreibe menekülhet, de igazán releváns teljesítményt már nem várhatunk tőlük. Remélem, a jövő alaposan rám fog cáfolni, de igazán nem bízom ebben.
7,5/10
