Rozsdagyár

DISCONNECTED - White Colossus (2018)

2018. május 24. - Kovenant

disconnected_cover.jpg

A francia metalszíntér rendkívül színes és izgalmas eleme az európai szcénának: a legérdekesebbek számomra azok a csapatok, melyek esetében azonnal megvillan valami az egyedi gall örökségből, múltból, kultúrából. Nagyon sok ilyen zenekarról írtunk már (Gojira - ITT, Wormfood - ITT, Sektemtum - ITT), de a Disconnected nem ilyen. Ez nem jelenti azt, hogy zenei színvonaluk nem ütné meg az előző csapatokét, csak éppen más irányba, más koncepcióval indultak el.

Az Apathia Records március 23-án jelentette meg a Disconnected bemutatkozó albumát "White Colossus" címmel: a csapat tulajdonképpen Adrian Martinot gitáros/dalszerző új projektje, egyfajta szupergroup, mely a francia underground első vonalas zenészeiből verbuválódott. Martinot elsősorban a szimfonikus metalban utazó Melted Space soraiból lehet ismerős, most azonban teljesen mással állt elő.

A Disconnected elsősorban a modern, slágeres progresszív metalt jelölte ki zenei irányának, mely túlnyomó részben az angolszász bandák felségterülete. Ha azonnal beugrik a Tesseract, az Architects, a Periphery vagy éppen a holland Textures neve, akkor már jó helyen keresgélünk, azonban ez kicsit megtévesztő is lehet. A tört, poliritmikus, djentes riffek itt is jelen vannak, Ivan Pavlakovic frontember pedig - bár a dalok nyolcvan százalékában tisztán énekel - gyakran ereszti ki szinte deathcore-jellegű üvöltését.

A szerzemények ugyanis csak a felszínen kapnak ilyen modern progresszív metalos külcsínt: a strukturális alapok hagyományos dalszerkezetet mutatnak, kihegyezve a rendkívül dallamos refrénekre. Szerencsére korántsem a szokásos metalcore-sablonokra kell gondolnunk, melyekben kaptafa módra készült, előre kitalálható ragadós-csöpögős vokálok érkeznek szakmányban.

A Disconnected dallamvilágában visszanyúl a grunge/alternatív metal területére: talán itt leginkább a Deftones vagy az Alice In Chains neve merülhetne fel inspirációként, de csak áttételes módon. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy Adrian Martinot gyakorlatilag bármit képes megcsinálni a gitárjával és szenzációs szólókkal tud meglepni minket, ha elsül a keze, akkor talán képet is kapunk a franciák produkciójáról.

A fentieknek köszönhetően a Disconnected muzsikája sokkal befogadhatóbb (ha tetszik, rádióbarátabb), mint a fentebb említett angolszász bandáké. Ez nem azt jelenti, hogy a brutalitás ne lenne jelen a dalokban, hanem a franciák kevésbé vesznek el az instrumentális villogásban, a djent sokszor öncélú világában: a hagyományos dalszerkezeteknek, a nagyon fogós dallamoknak és Martinot egészen elképesztő szólóinak hála a számok azonnal hatnak, ragadnak.

A befogadást tovább könnyíti a kiváló megszólalás: François-Maxime Boutault producer, aki korábban a Behemoth, a Dagoba vagy éppen a Loudblast lemezein dolgozott, olyan kristálytiszta, dinamikus, mégis visszafogott hangzást tudott megvalósítani, melyet élvezet hallgatni.

Az album egyetlen, valóban súlyos, szinte vegytisztán deathcore-jellegű tétele a For All Our Sakes: itt a csapat megmutatja, hogy brutalitásban bármikor fel tudná venni a versenyt pályatársaival, csak éppen nem ez a koncepció. Itt is megvillannak azért a Deftones világát idéző álmodozós, elszállós refrének, de a riffelés meg az agresszív üvöltés ezeket elég rendesen lefojtja. 

A bő ötvenperces, tíztételes korong rendkívül organikusan építkezik, nincs üresjárat, a hangulat is egységes. Tulajdonképpen nem is tudnék semmibe belekötni, ha nem lenne itt az a bizonyos galacsingombóc a palacsintában: ez pedig nem más, mint a Feodora című tétel. Ez a dal teljesen kilóg a lemezről, mintha egy Perihelion anyagon hirtelen Korda Gyuri csapna bele a lecsóba. A nyálas, popos, fröccsöntött nóták különösen rosszul sikerült darabja ez, melyet minden bizonnyal azzal a céllal raktak fel a franciák, hogy megmutassák a zenekart a legérzelmesebb pillanatában: bár ne tették volna! Szinte arculcsapásként éli meg az ember két modern progos darab között ezt a szerzeményt, melyet nagyon gyorsan próbál is aztán elfelejteni.

Kifejezett zsánerlemez tehát a "White Colossus", mégis jó hallgatni: nem váltja meg a világot, de rendkívül magas színvonalú hangszeres játékkal, kiváló gitárszólókkal és fogós, fifikás dallamokkal teli album ez. Nem tudom, hogy mennyire sikerül majd a zenekarnak berobbannia ebbe az elég túlzsúfolt és telített színtérbe, melyet főleg a fentebb említett angolszász bandák uralnak, de a bemutatkozás tiszteletet parancsoló.

8,5/10

disconnected_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7713995696

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása