A ’80-as években létezett az úgynevezett New Wave Of British Heavy Metal irányzat. Stílusban a Monumentet is ide lehetne sorolni, ha nem lenne anakronisztikus 2018-ban új hullámnak nevezni a ’80-as évek heavy metalját. Az angol fiatalok harmadik lemeze, a "Hellhound" - ahogy az előző is - a ROAR (Rock Of Angels Records) kiadónál jelent meg.
Nemrég hallottam egy elméleti fizikus okfejtését arról, hogy az időutazás tulajdonképpen lehetséges lenne, de túl sok energia kellene hozzá. A Monument fiataljai megcáfolták ezt az állítást, nekik sikerült harminc évet visszautazni az időben, és a 2010-es években a ’80-as évek brit heavy metaljával sikeressé válni. Persze a siker relatív, hiszen az első két lemezük eddig számomra is ismeretlen volt.
Hobo nyilatkozta a 40 éves lenne a HBB, de nem lett koncert után, hogy amikor meglátott egy 14 éves lányt az első sorban, a Gazembert énekelni, azt hitte, leesik a színpadról. Akik valami nagyot alkottak bármilyen műfajban, azoknak mindig lesznek követői a fiatal korosztályban is. A ma divatos retro/vintage zenekarok főleg a ’60-as, ’70-es évek világába repítik vissza a hallgatóikat, a 2011-ben, az énekes Peter Ellis által Kelet-Londonban alapított Monument viszont inkább a Judas Priest, az Iron Maiden vagy a Saxon zenéit idézi meg.
Ellis hangja valahol félúton van Rob Halford és Bruce Dickinson között. A két gitáros, Lewis Stephens és Dan Baune ikerszólói viszont inkább a Dave Murray - Adrian Smith duót juttatja eszembe, mint Glenn Tiptont és K. K. Downingot. Ennek ellenére a zenekar első lemezén Richie Faulkner volt a sztárvendég a Judas Priestből, aki akkor 2014-ben még viszonylag friss tagnak számított Halfordék mellett.
Az Ozone Mama szokott azzal játszani, hogy minden lemezének a címe utal valamilyen formában a világűrre. Nem tudom, tudatosan-e, vagy csak véletlenül alakult így, de az utolsó két albumcímével a Monument is hasonló útra lépett, csak náluk a kutya a visszatérő motívum. A "Hellhound" előtti korong címe ugyanis "Hair Of The Dog" volt. A legelső lemezük azonban "Renegades" címmel jelent meg, ezt az én angoltudásommal nehezen tudom összekapcsolni az ebekkel.
Vicces egyébként, hogy még az ötven éve működő Judas Priest is korszerűbb zenét játszik legújabb lemezén, az idén megjelent "Firepower" anyagon, mint a fiatalemberek alkotta Monument. Igaz, Tiptonék mindig élen jártak az újításban, míg Ellis és csapata pont a nosztalgiázást tűzte ki céljául.
A "Hellhound" a mai divatnak megfelelően úgy tartalmaz tizenkét dalt, hogy ebből három bónusznóta. Ezek közül számunkra különösen kedves lehet az Attila című tétel, melynek az egyik különlegessége, hogy bár a Lajtától nyugatra nem feltétlenül tüntetik fel mindig pozitív színben a hunok vezérét, itt egy rossz szavunk sem lehet Attila ábrázolására. Ráadásul a dal zeneileg is teljesen rendben van, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a belőle készült szöveges videó volt az első szám, melyet megismerhettünk még a lemezmegjelenés előtt. Azóta két mozi is készült, az album első két dalából, a William Kiddből, és a The Chalice-ból.
Ha már korábban szóba hoztam az ikergitáros szólókat: a lemez címadó dalában felcsendülő ikerszólótól még Dave Murray és Adrian Smith szeme is könnybe lábadhat. A Long Live Rock ’N’ Rollban viszont több mint hússzor hangzik el maga a long live rock ’n’ roll kifejezés, amit négy percben kicsit soknak érzek. Na, de ki számolja?
Lehet azon vitatkozni, mennyire jó, hogy fiatal zenészek nem valami eredeti, új ötlettel állnak elő, hanem lemásolják azt, amit már az apjuk is hallgatott. Aki eleve nem szereti a NWOBHM-t, annak biztos, hogy nem jön be. De a műfaj kedvelői között is biztos sokan vannak, akik azt kérdezik, mi szükség van erre 2018-ban? Ők inkább hallgatják a nagy öregek korabeli felvételeit. És sok igazság van ebben. De ha el tudsz ettől az egésztől vonatkoztatni és csak élvezed a zenét, amit hallasz, akkor egész jó kis csapat a Monument.
8/10
