Különös jelenség ez a Ghost. Gyakorlatilag a semmiből robbantak be 2010-ben, olyan lendülettel, hogy még az olyan csapatok zenészein is az ő pólójuk volt, mint az Amorphis vagy a Metallica. Sikerük szerintem több dolognak is betudható, egyrészt a - mára sajnos szertefoszlott - misztikumnak, ami a tagok ismeretlenségéből adódott, másrészt pedig a tagadhatatlanul fülbemászó és slágeres zenének. Engem is képes volt beszippantani és a varázs egészen a második albumig ("Infestissumam") tartott is, viszont valahogy a "Meliora" környékén ez az egész nekem fakulni kezdett, a "Popestar" EP-t is hónapokkal a megjelenés után hallottam először. Azóta megjelent egy elég felemás koncertanyag is és végre itt van a várva várt negyedik korong, a "Prequelle".
Szívesen mondanám, hogy nulla elvárással ültem le meghallgatni a "Prequelle"-t, de az igazság az, hogy lényegében ez az egyik lemez, amelytől idén a legtöbbet vártam. Az előzetesen megvillantott Rats című dal erősen arról árulkodott, hogy túl sok változás nem lesz a megelőző három albumhoz képest. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy a Ghostnak most tényleg sikerült valami meglepőt villantania.
Már az intrónak szánt Ashes című szösszenet is hidegrázós, engem az ilyen gyerekkórusokkal kilóra meg lehet venni. Ezután csendül fel a már említett Rats, és innentől csak felfelé tart a színvonal, igaz, itt-ott vannak kilengések. Ami most meglepő volt számomra, hogy két instrumentális dal is helyet kapott a korongon. Az egyik az album első felét lezáró Miasma, mely elég fogós, de kell egy pár hallgatás, mire leülepszik. A másik a lemez végén feltűnő Helvetesfönster. Ez utóbbi szerintem az anyag egyik legjobb pillanata, én biztos ezt tettem volna meg zárószámnak, bár, a Life Eternal sem egy rossz dal, csak jóval szokványosabb, mint a többi nóta.
Egy elég komoly változás azonban bekövetkezett a Ghost zenéjében, az pedig a tagadhatatlan metalosodás. Továbbra sem egy Iron Maiden vagy Judas Priest, és black metalba sem mentek át, viszont jóval töményebb az összkép, különösen a gitárok tekintetében. Az olyan dalokban, mint a Rats vagy a See The Light, elég masszív riffjáték hallható. Főleg attól feltűnő ez a kis változás, hogy szinten minden tételnek van egy extra bombasztja, mely idáig annyira nem volt jellemző, sőt, most a lassabb, megfontoltabb, hogy úgy mondjam melodikusabb dalok is rendelkeznek ezzel a vonással, még úgy is, hogy az olyanok, mint a Witch Image akár az előző albumra is ráfértek volna.
Beszéljünk egy kicsit a lemez hangulatáról. A Ghostnak az egyik legnagyobb sajátossága, hogy minden lemeznek nagyon egyedi atmoszférája van. Ezek nem feltétlen egy érzésvilágot közvetítenek, a cél inkább egy-egy korszak megidézése, főként zenei eszközökkel. A "Meliora" esetében (lemezkritika ITT) tetten érhető volt a svéd slágerszerzői örökség beemelése (lásd ABBA), a mostani anyagon leginkább a hetvenes évek végi - nyolcvanas évek eleji amerikai dallamos aréna rock képviselői (REO Speedwagon, Boston, Journey) teszik virtuális tiszteletüket. A mindent vivő totális sláger, a Dance Macabre vegytiszta példája ennek: még az énekstílus és a vokális témák is egy az egyben hozzák az REO Speedwagon frontemberének, Kevin Croninnak a zenei világát.
A dalok jól vannak felépítve, kicsit patikamérleg jellegük van, de egyáltalán nem zavaró. Külön tetszik, hogy nem kiszámítható az anyag, ami eddig nem pont így volt. A ritmusszekció nagyon rendben van: együttesen elég komoly lüktetést ad, bár ez régen is jellemző volt, viszont itt nagyszerűen kiegészül a minden eddiginél jobb gitárjátékkal. Amit talán most nem sikerült olyan frappánsan megoldani, az az egyensúly a gitár és a billentyűk között. Néha mintha versenyeznének, ami egy ideig érdekes összképet alkot, viszont legkésőbb az album felénél elég fárasztóvá válik. Ezen túlmenően viszont nagyon jól szól minden.
Zárásként hagy mondjak annyit, hogy végre megkaptuk azt a Ghost-albumot, melyre kis túlzással az első korong óta várunk. Tobias Forge zenekarvezető, aki hivatalosan is felfedte immár magát, korábban is kijelentette, hogy a csapat zenéje a heavy metal és a popzene keveréke. Nos, ehhez annyit tennénk hozzá, hogy személyében egy igazi slágerszerzőt tudhatunk a metalszíntéren: mégpedig klasszikus slágerszerzőről beszélhetünk, aki erőlködés nélkül képes megidézni a legkülönbözőbb zenei stílusok atmoszféráját oly módon, hogy a végeredmény egyáltalán nem válik retro-ízűvé, ráadásul tényleg azonnal beleragad a fülünkbe minden melódiája.
9,5/10
