A 2012-ben megalakult Colorado állambeli Khemmis igen sűrű hat évet tudhat maga mögött: a kezdeti útkeresés és egy szerzői kiadásban kijött EP-t követően gyorsan leszerződtek a 20 Buck Spin nevű független amerikai kiadóhoz, majd a rendkívül kedvezően fogadott két nagylemezük után egy együttműködési megállapodásnak köszönhetően a "Desolation" című harmadik soralbumuk június 22-én már a Nuclear Blast terjesztésében és gondozásában látott napvilágot.
A doom metal címke alá sok minden beszuszakolható: a Khemmis zenéjét is ide sorolja a kiadó, az együttes, no meg a szaksajtó is. Az első két korongjuk esetében ez tökéletesen igaz is volt: a 2016-os "Hunted" pedig egy remekül sikerült, egészen egyedi hangulatú és érzelmi töltető lemezként került fel több neves rocklap év végi listájára is. Ha be szeretnénk lőni az amerikai csapat zenéjét, akkor valahová a két szélsőség közé tudnánk elhelyezni őket a modernebb megközelítésű Pallbearer és az epikus, heavy metallal átitatott korai Candlemass szerelemgyerekeként.
Az első két korongon a két gitáros, Ben Hutcherson és Phil Pendergast közel egyenlően osztotta meg egymás között az énekesi feladatokat, sőt, Hutcherson hörgős, deathes előadásmódja uralta inkább a dalokat. A friss anyagon ez már nincs így: Phil Pendergast tiszta, visszafogott éneke viszi előre a szerzeményeket, övé a dallamvezetés szerepe is, de nem ez az egyetlen változás a Khemmis produkciójában.
A "Desolation" egyértelműen az epikus heavy metal irányába mozdult el: ha tetszik, fejest ugrott a nyolcvanas évek ikergitáros, kifejtős, málházósabb világába. A szólómunka terén a legjellemzőbb ez a változás: a nyitó Bloodletting gitármunkája akár egy Iron Maiden vagy egy szellősebb Mercyful Fate albumra is ráférhetne.
A doom már inkább csak az atmoszférában, a sötétebb megközelítésben érhető tetten: egyrészt maguk a szerzemények is tempósabbak (lásd az Isolation szinte Thin Lizzy-jelleggel sodró, kis túlzással vidám zenei hangulatát), de ami a legnagyobb mértékben közelíti a klasszikus heavy metalhoz a Khemmis korongját, az Phil Pendergast előadásmódja.
Bár kétségtelenül kellemes orgánuma van a frontembernek, de pontosan az a súly, az a rejtélyesség, az a sötétség hiányzik a hangjából, melyet ez a fajta zene, még így, megváltozott hangsúlyaival is megkövetelne. Kicsit fáradtan, unalmasan, egyhangúan hozza Pendergast a talán túlságosan is homogén dallamait. Nem hallom ebben a szenvedélyt, a fájdalmat vagy a dühöt: érdekes megfigyelni, de igazából akkor válik izgalmasabbá az ének, amikor megérkezik Hutcherson hörgése.
Mindig is a tiszta ének, a befogadható dallamvezetés és előadásmód híve voltam, de úgy érzem, hogy a Khemmis esetében sokkal izgalmasabb énektémákra és előadásmódra lenne szükség, mert bizony a negyvenkét perces album középtáján már unatkozni kezdtem. Nagyon egyforma és nem is túlságosan izgalmas énekdallamok sorjáztak elő és nem sikerült fogódzót találnom a refrénekben: a szerzemények nem különültek el, mely jórészt az ugyanolyan, szenvtelen hangon előadott vokális teljesítménynek köszönhető.
Az egész albumnak rendkívül jót tett volna egy-két teljesen eltérő atmoszférájú vagy dallamvilágú dal, egyenlően elosztva a korongon. Ilyen például a Maw Of Time, mely súlyosabb, deathes megközelítésével és a brutálisabb énekkel szépen megkeveri a dolgokat a lemez vége felé: itt a szóló is izgalmasabb, mint a vég nélküli harmóniamenetek és gitártercelés. Ezekből kellett volna még néhány, illetve Pendergast énektémáin is többet kellett volna még dolgozni és akkor most egy sokszínűbb, változatosabb produkcióról beszélhetnénk.
Ha a fentiek alapján bárki azt szűrné le, hogy a "Desolation" rossz album lett, akkor óriásit tévedne: a Khemmis előző anyaga ("Hunted") olyan magasra tette a lécet, hogy most ezt nem sikerült megugrania az amerikai bandának. Értékelendő az, hogy változtatni akartak és nem szándékozták még egyszer ugyanazt a lemezt elkészíteni, de érzésem szerint ez a kicsit retro-irány nem igazán vezet sehová.
Az első két lemezzel pont azt tudta megmutatni a zenekar, hogy lehet modern, de befogadható módon játszani ezt a metalon belüli legősibb stílust. Úgy vélem, hogy az ikergitáros heavy metal felé történő elmozdulásukkal pontosan azt az egyedi megközelítésüket kezdik elveszteni, mely olyannyira a sajátjuk volt a kezdetekkor. Tudom, hogy az újrafeldolgozások, a régi dolgok felmelegítésének korát éljük, de a nosztalgia, a múltba révedés nem vezet sehová: a kreativitás szempontjából pedig egyenesen végzetes kanyart jelent. A Khemmis túlságosan tehetséges zenekar ahhoz, hogy lenyelje őt a retro-mánia bűzös mocsara: éppen elég szépreményű együttes tűnt már el ott nyom nélkül (lásd Spiritual Beggars), nem kellene tovább etetni a szörnyeteget.
8/10
Fotó: Alvino Salcedo
