A black metal nem az a stílus, melyet mellékprojektként, amúgy hobbiból szoktak művelni más területen mozgó zenészek, most azonban mégis ez történt: Sándor Henrik, az As Karma Brings nevű fővárosi deathcore csapat gitárosa egyszemélyes projektzenekart indított Hænesy néven és június 20-án ki is hozta "Katruzsa" címmel debütalbumát a Black Mourning Productions gondozásában.
Tavaly októberben jelent meg "Mortals" címmel a projekt bemutatkozó EP-je, melyen három dal szerepelt. Az Angliában működő magyar/brit kiadó megkeresésére aztán a kiadvány fizikai formátumot is kapott, csakúgy, mint a most kijött nagylemez. Sándor Henrikhez (aki a zenéért és minden hangszerért felelős) időközben két énekes, Iváncsik Attila a kiadótól és Angeli Sci Gábor csatlakozott (ő készítette egyébként a borítóillusztrációt is), így került sor a felvételekre.
Ha az elmúlt éveket nézzük, akkor az egyik legizmosabb trenddé kétségkívül a post-(black) metal vált: olyannyira, hogy rendkívül gyorsan, szinte egy szempillantás alatt fújódott fel hatalmasra, csakúgy, mint az ősrobbanást követő tizedmásodpercekben a világegyetem az úgynevezett inflációs időszakában. Iszonyatos mennyiségű szépreményű zenekar ugrott fel erre a vonatra és készítette el sorra az igen hamar kikristályosodott (vagy ha úgy tetszik, megmerevedett) stílusjellemzők alapján lemezeit.
Ahogy az minden ilyen divatirányzattal kapcsolatban lenni szokott, hamar felállt a rendszer: három-négy, a legkorábban indult vagy éppen teljesítményével azt kiérdemlő csapat vált népszerűvé (Harakiri For The Sky, Deafheaven, Myrkur, Ghost Bath, In Mourning), nyomukban pedig szó szerint százasával alakultak a kópiacsapatok.
A szűk stíluson belül is külön világot alkot az atmoszferikus (post-) black metal: az ide sorolható csapatok még szűkebb zenei eszköztárral dolgoznak. Az ének tudatosan redukálódott le egyfajta szöveg nélküli üvöltéssé, (valahogy a grind/death bandák malacvisításához hasonlóan), a tremolós gitárriffek által megvalósított, blastbeatekkel telepakolt darálást pedig gyakran akasztják meg akusztikus betétek (lásd az őssémát, az Immortal "At The Heart Of Winter" albumát). Mindez egy kifejezetten érzelmes, melankolikus, gyakran világfájdalmasan depresszív jellegű zenei atmoszférát teremt, mely gyakran esik át a ló túlsó oldalára és válik önmaga paródiájává.
A post-metal trend annyira túljátszottá vált az utóbbi években, hogy bármennyire is előremutatónak és felkapottnak számított az utóbbi időszakban underground körökben, mára kezd le is csengeni. Míg két-három éve is hetente három-négy hasonszőrű csapatot igazolt le minden nagyobb kiadó, mára a hangsúly áttevődött az okkult retro-rockra, az újhullámos thrash metalra és a stílusról kicsit kevesebbet is hallani.
Magyarországon ez a vonal valahogy teljesen kimaradt: a fiatal bandák többsége a djent/deathcore/post-hardcore színtéren próbálkozik, a black metal zenekarok pedig a tradíció nevében messziről kerülik az újdonságot, így ez tényleg a senki földjévé vált nálunk. Sándor Henrik ezt a hiányt felismerve vágott bele projektjébe és készítette el hattételes, ötvenperces bemutatkozó anyagát.
A fentiekben vázolt összes stílusjegy megtalálható a "Katruzsa" albumon, tulajdonképpen egyfajta kvintesszenciájaként mindannak, ami az elmúlt években ebben a szcénában lecsapódott és kialakult. Átlagosan nyolc-kilencperces dalmonstrumok sorakoznak itt, melyek nagyon hasonlóan épülnek fel, pontosan ugyanazon eszközökkel dolgoznak, így gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek egymástól. A lemezt mindenképpen egyben érdemes meghallgatni, mert észrevehetően nem az egyes szerzemények memorizálhatósága, hanem a hegyről legördülő mázsás sziklatömbként maga alá temető atmoszféra kialakítása volt a zenekarvezető fő célja.
Azonban mindenképpen szerencsésebb lett volna, ha a nóták - melyeknek még címe sincs, hanem egyszerűen csak római számokkal különülnek el - mégiscsak több önálló karakterrel rendelkeznének. A gond az, hogy bár sok tempó- és hangszerelési váltás található a dalokon belül, de ezek a kompozíciós eszközök minden tétel esetében pontosan úgy zajlanak le: hangulatos akusztikus gitárbontogatós kezdés, aztán berobbanó, majd a végtelenségig ismételt tremolós riff, alatta a blastbeat aprítása, a középrészen újabb borongósabb téma, a fájdalmas-üvöltözős károgás pedig a csúcspontokon kellő hangsúllyal kúszik be.
Nagyon jólesett volna billentyűs színezés, tiszta énekdallam vagy bármilyen olyan fogódzó, melyben a hallgató megkapaszkodhatna. Az éneken kívül Sándor Henrik felelt mindenért, azaz igazi egyszemélyes projektbandaként készítette el a debütalbumot, azonban egy hatalmas - nem kompozíciós, hanem felvételtechnikai - problémáról mindenképpen szót kell ejtenünk, mely alapvetően befolyásolja a lemez befogadásának élményét.
Ez pedig nem más, mint a programozott, szoftveres dobok kérdése. Sajnos maguk a témák is nagyon egyszerűek és sematikusak, de ami ennél is zavaróbb, az a szörnyű, digitális hangzás. A kettyegő lábdob és az ütvefúróként vagy törőfejes betonaprítóként daráló pergő megszólalása a gyakori blastbeatek alkalmával egész egyszerűen rettenetes: konkrétan pár perc után görcsös és gonosz fejfájást lehet tőle kapni. Ráadásul ez a robotikus, szinte indusztriális metalt keltő atmoszféra tökéletesen szembemegy az album emocionális koncepciójával is: érzelmeket nem lehet lélektelen digitális reszeléssel kifejezni és átadni.
Tudom, hogy egy projekt bemutatkozásától nem lehet azonnal világbajnok produkciós munkát elvárni, de ez a fentiekben említett gond akkora, hogy szinte tönkrevágja a hallgatói élményt. Az ötlet, az elképzelés megvan, a formák és zenei eszközök elsajátítása hallhatóan megtörtént, de a Hænesy saját karakterének kialakítása még várat magára. Bemutatkozásnak a "Katruzsa" ígéretes, a megszólalásból adódó problémákat pedig a következő anyagra meg kell oldani.
7/10
