A brit stoner/doom Orange Goblin most megjelent "The Wolf Bites Back" című tízszámos korongja a zenekar kilencedik lemeze. A már jó ideje négytagú zenekar legújabb kiadványát a Spinefarm Records adta ki. A producer Jaime Gomez Arellano volt.
A zenekar eredeti neve Our Haunted Kingdom volt, de mivel az összes olyan zenekar nevében, amelyik jelentős hatást gyakorolt rájuk, szerepelt valamilyen szín (lásd Black Sabbath, Blue Cheer, Pink Floyd), ők is "színes" nevet vettek fel. A goblin pedig onnan jön, hogy szeretik a Gyűrűk urát. A rájuk hatást gyakorló zenekarok stílusa hallatszik is a narancssárga manókon. Klasszikus, régi iskolás stoner/doom keverék zenét játszanak a kezdetek óta.
Nekem a stoner rock és doom metal is elég hangulatfüggő műfaj. Ha ilyen kedvem van, tetszik, ha olyan, akkor nagyon tud untatni, főleg az elvont/elborult részek. Az Orange Goblin az utóbbi lemezein egyre több könnyebben emészthető stílus elemét építi be a zenéjébe. Stoner körökben pont emiatt inkább a korai albumaik számítanak klasszikusnak. Én viszont éppen ezért, a későbbi műveiket kedvelem jobban. A "The Wolf Bites Back" minden eddiginél színesebbre sikerült, igazi vegyigyümi.
Először pont a lemez címadó dalát hallottam, mely az albumon sorban a második nóta. Ez nagyon letaglózott, jó értelemben véve. Ennek a hatására éreztem, hogy nekem erről a lemezről írnom kell. Bár a többi szám ezt a színvonalat nem éri el, sőt, pont amiért bizonyos határok között elég sokszínű lett az album, nem minden műfajban sikerült tökéleteset alkotni. Ezt leszámítva összességében szerintem egy jó anyagot adott ki a kezéből Ben Ward csapata.
Stílusban a Suicide Division üt el leginkább az album többi dalától. Nem is tudom, milyen metal ez, talán leginkább a thrash-re hasonlít. Önmagával a műfajjal nincs semmi bajom, de nagyon elüt a lemez egészének stílusától, ami eleinte zavart, nem odaillőnek éreztem. Többször meghallgatva azonban már elégé megkedveltem, szerintem simán elfért a többi dal mellett ez is. De van ezen kívül minden, amire rá lehet húzni a stoner/doom hatásokat. Heavy metal, blues, hard rock elemek keverednek az alapműfajjal.
Az utóbbi időben már megszokhattuk általában minden zenekartól, hogy az album elejére kerülnek a leghúzósabb tételek, a vége felé pedig lazítanak a gyeplőn. Itt is ez a helyzet: a Sons Of Salem egy nagyon erős nyitány, utána a The Wolf Bites Back pedig, ahogy már írtam, a lemez csúcspontja. De még ezt követően sem indul el a lejtmenet, a Renegade is teljesen helyénvaló, húzós műalkotás.
Ezután következik a Swords Of Fire, mely egy lassabb instrumentális tételnek indul, aztán a dal második felében jön az ének, ahol rákapcsolnak a srácok egy kicsit a tempóra. A számnak ez a fele már inkább egy ólomlábakon járó, de mégis lendületes metalnóta. Majd elkezdődik a kalandozás a különböző műfajokban. A Ghost Of The Primitives egy klasszikus hard rock nótára hajaz, az In Bocca Al Lupo pedig már nemcsak instrumentális számnak indul, de végig az is marad, a ’70-es éveket idéző dallamvilággal. Azt követi a már említett Suicide Division, melynek zúzása hatalmas kontraszt az előző dal nyugalmához képest.
A The Stranger egy lassú bluesballada, ám a közepétől ez is begyorsul. A Burn The Ships pedig újra visszatér az Orange Goblin zenei gyökereihez. Persze több dalban sem lehet tisztán belőni a stílust. Minden számban felfedezhetőek a klasszikus stoner vagy doom metal elemek. Ahogy az album záró darabjában, a Zeitgestben is, amivel így a korong végén egy kicsit leül a hangulat, de befejező tételnek tökéletesen megfelel a dal, a végét lezáró hosszú gitárszólónak is köszönhetően.
Igazi zúzás inkább a lemez első felében van, a második fele már főleg a más stílusokban való kalandozásról szól. Ez nem biztos, hogy mindenkinek bejön, főleg nem a stoner rajongóknak. De nekem kifejezetten szimpatikus volt ez a sokszínűség.
8,5/10
