A System Of A Down körül lassan már legalább akkora a hiszti, mint az új Tool album kapcsán. Sok év eltelt, és bár Maynardék a sok kétes nyilatkozat után végre belebegtették ténylegesen, hogy lesz új hangzóanyag, addig örmény-amerikai barátainktól aligha várhatunk hasonlót belátható időn belül.
Az okokról lehetne kisregényt írni, de aki nem akar komolyabban belemélyedni, annak dióhéjban annyi, hogy nem fér meg két dudás egy csárdában. Daron mellett Serj szeretne magának több teret a sajtóban és a dalszerzésben és jelen állás szerint egyik fél se szándékozik engedni. Azóta Tankian belekezdett szólókarrierje építésébe, elég jó dalokat is kaptunk, mi tagadás, Malakian pedig életre hívta a Scars On Broadwayt.
Az első lemez annak idején nem hagyott bennem mély nyomot. Talán azért is, mert 2008-ban még sokkal optimistábbak voltunk, nem olyan túl rég jelent meg a SOAD duplalemezének második tagja, a "Hypnotize" és bár attól se voltam elragadtatva 100%-ig, de amellett a Scars debütlemeze igen csak gyengécskének hatott. Persze ha akkor tudom, hogy ekkora hiátus lesz az elkövetkező években, akkor lehet másképp viszonyultam volna hozzá, és így most, 2018-ban éhes disznó módjára vetettem rá magam a Dictator-re.
A napra pontosan tíz évvel a csapat nevét viselő első korong után jelent meg a legújabb, igaz azóta a név is megváltozott Daron Malakian And Scars On Broadway-re (a továbbiakban Scars), hogy biztosan ne ezt kiabáld „Ossian” helyett részegen valami random külföldi banda koncertjén. A háttértörténet annyi, hogy a dalok már régóta pihentek Daron fiókjában, várva arra, hogy egy új SOAD-cucc készülhessen belőlük, ám gitáros barátunk megelégelte a fentebb említett huzavonát, így végül a saját neve alatt láthatta meg a napvilágot az album. Minden hangszert Daron játszott fel, és noha erősen érződik, hogy minek is készült, de akadnak itt azért más hatások is.
A nyitó, és egyben az első klipes nóta, a Lives mindenféle intró és felesleges sallang nélkül indítja a hétköznap délutánomat. Akárcsak a videó vizualitása, a dal is erősen örményes, mint ahogy azt elvárja az ember egy Sys… egy Scars nótától. Itt még annyira nem, de később sokszor lesz olyan érzése az embernek, hogy várja a pillanatot, amikor Serj Tankian belép. A második Angry Guru egy kellemesen tempósabb szerzemény, kicsit gyerekes énektémával, ami viszont ad neki egy érdekes színezetet. A címadó Dictator számomra a legerősebb dal a felhozatalban. Azonnal belemászik a fülbe, különösen a refrén. Jól megidézi azt a sötét, militarista disztópiát, melyet az ember gondolatban egy diktatúrához társít, legalábbis ha a ’80-as évek filmjein nőtt fel.
A rettentően szofisztikált című, valami keleti fúvós izével (gyönyörű szakkifejezés) feldobott Fuck And Kill után végre kapunk egy lazulósabb tételt is a Guns Are Loaded képében. A Never Forget és a Talkin Shit szinte már alteres hangnemet üt meg, hogy aztán ismét nyugodalmaskodhassunk kicsit a Till The End akkordjaira. A We Won’t Obey megint csak lehetne egy SOAD-nóta is, míg az azt követő Sickening Wars erős Dead Kennedys hangulatot áraszt magából. Az instrumentális Gie Mou My Son után pedig elérkeztünk az utolsó, a lemezt tökéletesen lezáró, dühös Assimilate-hez, és most egy kávé vagy egy sör mellett megvitathatjuk, hogy voltaképpen mit is hallottunk az imént.
Először is a megszólalás rendben van, tetszik ez a kicsit perkusszív gitárhangzás, viszont az összhatás olyan érzést kelt a hallgatóban, mintha egy '70-es évekbeli lemezt toltak volna át a mostani technikán, de mivel érezni egy markáns „amerikai vintage” ízt, ezért kimondottan jól áll a hangzásnak. Talán ezt is tudnám a „Dictator” legnagyobb erényeként felhozni: egyszerre örmény, és egyszerre amerikai a lemez, akárcsak maga Daron Malakian. Tökéletes egységet alkot a két kultúra, egyszerre teszi kiszámíthatóvá, de mégis izgalmassá, egyedivé a korongot.
Ami nem tetszett, az sok esetben a hangszeres játék. Daron jó dalszerző, de például dobosnak nem a legjobb. Fentebb említettem, hogy itt minden hangszeren ő játszik, és sok esetben érezni is, hogy néhol kicsit fapados a ritmusszekció. Persze alapból nem bonyolultak a dalok, itt mindig szem előtt volt tartva a kellő fokú dög és tuskóság, de nekem nagyon hiányzott egy jó dobos, mint mondjuk John Dolmayan (igaz, ő korábban itt püfölte a bőröket). Basszusra meg mondjuk Shavo Odadjian, és ha már így összegyűlt mindenki, sokszor hiányzott Serj Tankian hangja is, mivel néhol egyértelműen érződik, hogy bizonyos részek rá lettek írva.
Bátran merem ajánlani az anyagot, de senki ne várjon tőle egy teljes értékű System Of A Down lemezt, mert csalódni fog. Inkább olyan ez, mint a Coca Cola és a Pepsi. Kóla mind a kettő, de mégis egy kicsit más az íze, bár itt nem hiszem, hogy anyázásig fajuló vitákat képesek indítani a két tábor rajongói. Sajna gyorsan feledésbe fog merülni a „Dictator”, és nem azért, mert rossz, hanem mert a Scars On Broadway egy közel se annyira jól bejáratott brand, mint amilyen a SOAD. Addig is hallgassátok meg ti is, és veregessétek meg a vállam, amiért kibírtam aktuálpolitikai utalások nélkül.
8,5/10
