Szinte minden embert hagytak már el,vagy ment már át szakításon, többünk nem is egyszer. Általában nemcsak maga a pillanat, amikor búcsút mondunk, fáj borzasztóan, de az utána következő traumás depresszió is ránk telepszik. Túllépni a kedvesünkön hihetetlenül nehéz, sokan el is vesztik a hitüket a szerelemben. A bánatot sokan nem képesek feldolgozni, ami miatt maradandóan károsulhat a személyiségük. Részben erről is szól a következő, még tavasszal, május 25-én megjelent hardcore lemez, a "Love Will Kill All".
A Bleeding Through egy amerikai, azon belül kaliforniai metalcore csapat, de zenéjükben dominánsak a melodikus death metal jellemzői is. Brandan Schieppati énekes és frontember, plusz az egyedüli alapító tag szavaival élve: 'Szerintem hardcore zenekar vagyunk és sose mondanám magunkat metalbandának, hiszen mindannyian hardcore srácok vagyunk, akik a hardcore világából jöttek. Mindenkinek megvan a saját változata és ebből próbálunk kikísérletezni valami új, változatosabb hardcore-t, ami mind ez idáig ugyanúgy hangzott." A mostani albumra a csapat bőven túl van a kísérletezésen, és egy koherens, szinte tökéletes munkát hoztak. A Revolver Magazine már 2004-ben a jövő metalbandái közé sorolta a srácokat, így hát nem voltak kicsik az elvárások.
A banda korábban már több kiadóval dolgozott, de az idei lemezt egy újjal, a SharpTone Records-zal közreműködve készítették el. 2014 után a zenekar úgy döntött, hogy hosszabb időre szünetet tart, és a szünet óta a "Love Will Kill All" az első munkájuk. Mit ne mondjak, 2018-at írunk, és közel ilyen hibátlannak kellene lennie minden megjelenő albumnak. A stúdiómunka nagyon pontos, kiváló az összhang, még egy szinttel feljebb van mint az előző, "The Great Fire" korong.
A basszus (Ryan Wombacher) és a dob (Derek Youngsma) kiválóan megalapozza a dalokat. Amikor kísérnek, ott vannak a háttérben, de nem sokak egyáltalán, viszont amikor dübörögni kell, akkor arcot letépő erővel szólalnak meg, természetesen jó értelemben. Egyedüli gitárosként Brian Leppkének nincs könnyű dolga, ő játszotta fel a ritmus- és szólósávokat is, de az ő munkájában is nehéz hibát találni. A ritmusszólamok tempósak és pontosak, bár néha kicsit halkak. A szóló részekben viszont azt tartom kiemelendőnek, hogy nagyon jól dominál a dalokban, de teret hagy a szimfonikus részleteknek (Marta Peterson) is. A szólógitár és szintetizátor elképesztő összhangban van. Ők nyújtják azokat a dallamokat, melyeket a lemez hallgatása után megjegyez az ember.
És az ének: hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem arra számítottam egy hardcore csapattól, hogy széthörgik az egész felvételt, amiből egy szót sem értek, mint például az idei Harms Way lemezen. De hihetetlenül jól érintett, hogy a szinte tökéletes fry-scream és low-growl ének mellett nagyon dallamos és tiszta részek is megszólaltak, leggyakrabban persze refrének alatt. Hozzám nagyon közel áll a hörgés és a tiszta ének vegyítése, és sajnos kevés zenekarnál tapasztalom ezt. Az ének jellemzői miatt a zenekar egy keményebb, hardcore-osabb Avenged Sevenfoldra emlékeztet engem, de csak asszociálok rájuk, nincs sok hasonlóság valójában. De elég a szóból: nézzük, mit hozott ez a romantikus hardcore csapat.
Orgona és emelkedett, tiszta ének? Így van, az intro tétel, a Darkness, A Feeling I Know, olyan érzéssel tölt el bennünket az elején, mintha egy templomban lennénk. A szövegből kivehető a szerelmi bánat és saját magam széttépésének vágya. Hamar rájövünk, hogy nem valami isteni, sokkal inkább démoni helyzetbe csöppentünk, amit meg is erősít az intro végi death metalos scream-beszéd. A srácoktól nem idegen a bevezetők használata, de ez eddig a legepikusabb. Az albumot nagyon javaslom, hogy valami olyan platformon hallgassa az ember, ahol a dalok között nincs egy pillanat szünet se. Az intro kiválóan úszik bele a másik tételbe, a Fade Into The Ash-be. Ezt a kiválóságot a dal is fenntartja. Minden megvan benne, amit a bevezetőben írtam és nagyon jól működik. Indul az elején a bevezető, szépen berobban minden, majd a speed drummingos versszakok felvezetik a refrént, ahol a tiszta ének elrepíti a fejedet. Bravó! A probléma a hardcore dalokkal, hogy kb. hárompercesek, és ebben a dalban is csak egy rövid kiállásra jut idő a refrének között. De az biztos, hogy eddig csak még többet akarok a korongból.
A következő dal, az End Us egyértelműen a szakítást és/vagy az azutáni pillanatot ragadja meg. Irdatlan kíváncsivá teszi az embert a halk, éppen csak elmondott refrén szövegrész az introban, melyet egyből egy hey-hey-es, skandálós csapatás követ. A dal sehol nem pihen, egymás után rakja a keményebb, és tempósabb részeket, hogy ismét a refrénben kiengedjünk. A dal hangulata nagyban hasonlít az előző, Fade Into The Ash-re, de kellőképpen más, hogy az ember fejben elkülönítse és mindkét dalra emlékezzen. Unalmas lett volna újabb bevezetős, dallamos refrénű dallal folytatni, és ezt a Bleeding Through is érezte, így bombarobbanásnyi erővel jön a Cold World. Ez a dal eddig a leghardcore-osabb, és leginkább haláltémájú. Nekem a kezdés kicsit fura, mintha nem sikerült volna pontosan kivágni a szünetet a dal elejéről és egy pillanatnyi a kezdésből is lekerült, de biztos vagyok benne, hogy ez is szándékos volt.
A Dead Eyes szimfonikus vonalon indít, és a dalon végig domináns marad a szintetizátor. Ez a dal is a szerelmi fájdalomra fókuszál, ugyanúgy dallamos refrénnel, passzol a korábbiakhoz, és még mindig tud változatos lenni. Hogy mondjuk el, hogy fáj? Veressük a dobot speed-drumming módra, hörögjük el, hogy 'pain and torture' és 'Bury you!' majd fogjunk hozzá sok kis szekundot a gitáron. Kész is van a Buried. Természetesen túlzok, de zömében ez várható ettől a daltól, és a következőktől is. A No Friends, Set Me Free és a No One From Nowhere elég hasonló dalok. Az említett kemény csapatás és hörgés a domináns ezekben a dalokban. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, akkor ki kell emeljem, hogy ezekben a dalokban hihetetlen erő lakozik. A zúzás nem csak, hogy tempós és felpörgeti az embert, de elég széles hangulatokat is bejár. A feszültség fokozása és oldása egy konstans hullámzást ad a daloknak, melyekben nagyon jól esik a fülünkkel hajózni. Meglepő lehet, de nem csak a dallamosabb énekű kezdeti dalok, de ezek is bevonhatnak olyanokat a műfajba, akik eddig hardcore-t nem hallgattak, hiszen mesteriek a számok.
A Remains tér vissza a feszítő disszonanciák mellett az énekeltetős refrénekhez az album eleji dalokhoz hasonlóan. Érdekes ez a nóta, mert olyan érzésem van tőle, mintha próbálna összefoglalni minden előtte lévő dalt. Lehet nem véletlenül 'maradványok' a címe. Ha eddig azt gondoltuk, hogy tíz tétel alatt az ember kiüvölti magából a fájdalmat, akkor meg kell lepődnünk, mert a srácoknak még mindig van ereje és ihlete újabb dalhoz: Slave. És végül a záró és egyben leghosszabb szám, a Life. Ez a dal kimértebb tempójú, kellemes levezetés a folyamatos zúzásból. Ebben a dalban a női vokál is megjelenik, ami a szerelmi témában nagyon jó ellenpontként szolgál a férfi scream és hörgés mellé, főleg, amikor a kettő párhuzamosan szólal meg. Továbbá az is érdekes, hogy egy albumnak, melynek az a címe, hogy a 'Szerelem mindenkit megöl', pont az a záró dala, hogy 'Élet'. Az utolsó pillanatig kötelező hallgatni a korongot!
Itt van 2018-ban egy több, mint tízéves tapasztalattal rendelkező banda, akik egy kisebb szünet után stúdiós szempontból tökéletes, továbbá borzasztóan szórakoztató lemezt készítettek nem csak a hardcore rajongóinak, de azoknak is, akik kóstolgatják még a keményebb metal irányzatokat. A szerelemmel mindenki tud azonosulni, sokan persze elcsépeltnek tartják, de valljuk be, meghatározó tényező az életben, és az ilyen jellegű fájdalmak nagyon erősek tudnak lenni. Ezeknek a feldolgozásában is tud segíteni ez a lemez, így mindenképp ajánlom mindenkinek.
9/10
Fotó: Cindy Frey
