Max Cavalera egy olyasfajta metalintézmény, melyet legalább ugyanannyian utálnak és írnak le, mint ahányan rajonganak érte vagy éppen táplálnak iránta szinte bálványimádathoz hasonló rajongást. Projektjeinek, zenekarainak és újabban lemezeinek se szeri, se száma, előszeretettel haknizza végig mostanában Európát és az Államokat legendás pályafutásának különböző jelentős mérföldkövei apropóján és talán az ő esetében válik leginkább ketté a stúdiós és a koncertteljesítmény.
A Sepulturát követő karrierjének egyértelműen legfontosabb csapata a Soulfly: a Nailbomb, a Cavalera Conspiracy, a Killer Be Killed jórészt ideiglenes együttműködések voltak és a fő csapásiránynak mindig is ez a kezdetben nu/groove metal, majd thrash/death brigád számított. Sokan vádolták a brazil zenészt megalkuvással és azzal, hogy mindig az aktuális trendekre ül föl és hagyja ott az éppen cikivé válókat, de azért tegyük hozzá, hogy ő azért alaposan kivette a részét ezeknek a trendeknek a megalkotásából is.
Azért az elmúlt egy évtized inkább amolyan általános lejtmenetként fog bevonulni Max Cavalera személyes karrierívébe, de szerintem jogtalanul. Érzem és értem a személyét körülvevő fanyalgó véleményeket, de egyrészt egy ilyen karakteres, határozott profilú előadó-szerző-zenész mindig is megosztó személyiség lesz, kitéve az igaztalan és méltánytalan kritikának, másrészt az elmúlt két-három év stúdiós teljesítménye egyáltalán nem ezt érdemli (függetlenül a valóban kifogásolható koncertteljesítménytől és a leginkább bankautomataként funkcionáló albumjubileumos fellépésektől).
A zenekar 2015-ös "Archangel" korongja (lemezkritika ITT) egy kifejezetten korrekt groove/thrash anyag lett: habár nem váltotta meg a világot, a Cavalera állandó bajtársának szegődött Marc Rizzo gitáros király szólókkal és jó riffekkel pakolta tele az albumot. Aztán tavaly év végén érkezett az a bomba, melyre már senki sem számított: a Cavalera Conspiracy "Psychosis" című korongja akkorát robbant, hogy csak fogtam a fejem. A két tesó, no meg Mr. Rizzo a nyolcvanas évek végi - kora kilencvenes évekbeli thrash/black/death metal olyan veszélyes és kiváló minőségű elegyét alkották meg, mely nagyot szólt és sokak számára hozta vissza a brazil zenészbe vetett hitet (lemezkritika ITT).
Ha tetszik, a Nuclear Blast kiadó gondozásában október 19-én érkező tizenegyedik Soufly-album, a "Ritual" akár a "Psychosis" folytatásaként is felfogható, hozzáállásában és esztétikájában mindenképpen. A Cavalera-Rizzo szerzőpáros ugyanúgy itt van és hát senki sem tudja megtagadni magát, a stílusát és a múltját sem. Egy biztos: nu metalnak itt nyoma sincs, még nyomokban sem és tulajdonképpen egyedül a címadó tételre fogható rá a groove-os, ugráltatós tempó, de arra is csak amúgy félig-meddig.
A "Ritual" amolyan death/thrash/hardcore energialöket, megfűszerezve némi karrierösszefoglaló nosztalgiával, de ami a legjobb az egészben, hogy ez egészen természetes módon, mindenféle erőltetettség nélkül történik, ilyen értelemben is folytatva a tavalyi Conspiracy-anyagot. Ott a régisulis vonal korábbi időkbe vitt minket vissza, az új Soulfly-korong már a kilencvenes évek második felétől veszi fel a fonalat.
Irgalmatlan, kíméletlen aprítás zajlik a dalokban: mintha Josh Wilbur producernek erővel kellett volna visszafognia a banda tagságát, hogy legyenek szívesek visszavenni a tempóból. Szélesen vigyorogtam, mert a középtempós zúzások valahogy mindig belefutnak az eszement riffelésbe és a Ritual című nóta kicsit kakukktojásként is hat az albumon: itt egyértelműen visszaköszönnek a Roots-korszak hangulatai, a törzsi ütemek és megoldások, de a dalban rejlő király szóló ennek is záros határidőn belül búcsút int.
Az Under Rapture bivaly death metalja (az Immolation-torok Ross Dolan irgalmatlan bömbölésével), illetve a Dead Behind The Eyes death/thrash zúzdája (Randy Blythe, a Lamb Of God frontemberének vendégszereplésével) kiugró pontjai a lemeznek, de végig egyenletes színvonalú a korong, panaszunk és okunk sem lehet az unatkozásra.
A Demonized rendkívül érdekes szerzemény: a bevezető spanyolos-flamencós gitártéma után egy iszonyatosan sűrű és vészjósló kompozíció bontakozik ki, élvezet hallgatni a gitármunkát. Marc Rizzo tényleg az egyik alulértékeltebb szerzője és hangszerese a színtérnek: hihetetlen érzékkel képes színezni a dalokat, ráadásul a szólói elképesztőek, önálló, külön atmoszférával rendelkező kis tételek a nótákban.
A Bite The Bullet is hasonlóan jó, bár azt azért el kell ismerni, hogy az album második fele egy kicsit leül, hasonlóan a 2015-ös "Archangel" anyagukhoz. A korong végül kifejezetten kellemesen zárul: a Feedback! akkora Motörhead-tiszteletadás, hogy a fal adja a másikat, a Soulfly XI című instrumentális, szaxofonos tétel pedig érdekes hangulattal fejezi be ezt a szűk háromnegyed órát.
Fogalmam sincs, hogy élőben a Soulfly elő tudja-e majd vezetni mindazt a kegyetlen agresszivitást, mely a "Ritual" sajátja: úgy vélem, hogy nem és a bevezetőben írt rajongói kritikák alapja is itt keresendő. De mint dalszerzői-stúdiós produkció ez szinte hibátlan: Cavalera uraság nagyon összeszedte magát, az elmúlt három évben ez a harmadik kifejezetten jól sikerült anyaga és ez mindenképpen örvendetes és megsüvegelendő.
9/10
Fotó: Char Tupper
