Szerva itt, csere ott: két évtizede folyik a pingpongmeccs a brazil metalszíntér valaha volt legnagyobb bandájának, a Sepulturának a maradék két fele között. Az 1996-ban viharos körülmények között távozott Max Cavalera, illetve az Andreas Kisser gitáros vezette és új énekessel felálló anyabanda más irányokba indult el, de az biztosan elmondható, hogy az eredeti varázslatot sem színvonalban, sem pedig kereskedelmi sikerekben külön-külön nem tudták megismételni.
A Sepultura mára egy erősen progresszív vonalon mozgó, kísérletező kedvű extrém metal zenekarrá vált, év eleji albumuk (lemezkritika ITT) pedig a Cavalera távozását követő korszakuk legerősebbje lett, azaz emelkedő ágon vannak. Ez nem igazán mondható el Max Cavalera táboráról. A frontember annyi mindenbe belefogott az elmúlt húsz évben (Nailbomb, Soulfly, Cavalera Conspiracy, Killer Be Killed), hogy szerintem ő maga sem tudná már számon tartani a dolgokat.
Egyrészt itt van ugye főprojektje, a Soulfly: a banda eredetileg a "Roots" törzsi jellegű nu metalját vitte tovább, aztán az egész trend lecsengésével szépen visszatért a death/thrash/groove metalhoz. Bár a 2015-ös "Archangel" album véleményem szerint korrektül sikerült (lemezkritika ITT), a Soulfly szépen lassan kezdett elsüllyedni az érdektelenség futóhomokjában és jelenleg nem is látszik senki, aki kihúzná onnan (talán esetleg Cavalera fogja megtenni ezt saját fülénél fogva, amúgy Münchausen báró módjára).
A Cavalera Conspiracy a brazil testvérpár másik tagjának, Igornak a Sepulturából történő 2006-os kiválását követően alakult meg tulajdonképpen a Soulfly akkori tagságával. Azóta megjelent három albumuk, állandó tagként Marc Rizzo gitáros tart velük immár tíz éve, de az a nagy átütő erő itt sem hallatszik. A Cavalera-tábor hitelességét tovább rombolta, hogy tavaly ez a formáció megturnéztatta a "Roots" albumot annak húszéves évfordulója kapcsán és hát nagyon erősen hakniízűre sikeredett az egész produkció. November 17-én pedig a Napalm Records kiadó gondozásában napvilágot látott a "Psychosis" című negyedik soralbum, melyet a szokásos marketingkampány előzött meg: "ennél keményebbet nem írtunk, visszatértünk a gyökereinkhez" és a többi és a többi. Ahogy mondani szokták, innen szép felállni.
Nos, ritkán lepődök meg igazán egy-egy csapat teljesítményén: általában inkább feldühödni szoktam egy-egy kritikán aluli produkció kapcsán. 2016 elején a Megadeth "Dystopia" albuma ért váratlanul: számos negatív előjel ellenére az amerikai thrash csapat egy bombaerős, már-már a klasszikus időket idéző anyaggal tért vissza és bár a brazil rockerek új korongja azért nem egy minden ízében hibátlan mestermű, mégiscsak váratlanul ért az a dühödt, mindent szétfeszítő dinamika, mely a "Psychosis" dalaiból áradt. Valóban nem túlzás: Max Cavalera a Sepulturából történő kiválását követő legbikább lemezével tért vissza.
Mintha a testvérpáros szántszándékkal visszatekerte volna a rockipar óráját, egész pontosan valahová a kilencvenes évek legelejére, mondjuk a "Beneath The Remains" és a "Chaos A.D." közé. Nyers, mániákus thrash/death nótákat szabadítottak ránk: tempójukban, dallamaikban, szövegvilágukban, előadásmódjukban mind-mind azt a korszakot idézik vissza ezek a szélsebes, néha egészen archaikusnak tetsző darabok.
A finomság azonban abban rejlik, hogy a csapat ezt megfűszerezte az alkalmanként a Nailbomb projektet idéző indusztriális hatásokkal és elszállásokkal, no meg a "Roots" korszak törzsi jellegű dobalapjaival (bár ez utóbbi azért tényleg csak nyomokban van jelen, talán a Hellfire című szerzeményre lehet ezt leginkább ráhúzni).
Az első négy szám egy lejtőn elszabadult gőzmozdony súlyával és sebességével tépi le az arcunkat: a legzseniálisabb a Terror Tactics (az a GO! az elején libabőröztető), melyben mintha egy adrenalinkúrán átesett Artillery acsarkodna ránk a nyolcvanas évek közepéről. De van itt minden: a Judas Pariah konkrétan black metal, a Sepultura debütalbumának környékéről. Ezt ki gondolta volna tavaly a Barba Negrában állva, az eléggé harmatos teljesítményt nyújtó Max bácsit bámulva és keseregve az idő mindent megrágó vasfogán?
A címadó Psychosis egy igazi hangulatos, pszichedelikus elszállás, az egyetlen instrumentális, dallamosabb, gitárriffek nélküli tétel, de ez sem alibizés: hangulata és szerkezeti célja van, mintegy leülteti a hallgatót, hogy aztán a záró Excrutiating ismét legyalulja bele a földbe, jó hat láb mélyre.
Feltétlenül meg kell említeni Marc Rizzo nevét, aki minden bizonnyal döntő mértékben felel az album szólóiért és gitártémáiért: már a 2015-ös Soulfly albumon is eszement szólókat tekert le (ha másért nem, akkor ezekért érdemes mindenképpen belefülelni abba az anyagba is), és bár a "Psychosis" törzsanyagát adó kaotikus thrash/death nem a kiérlelt, neoklasszikus virgázásokról híres, élmény hallgatni a kopasz szakember villanásait.
Kilenc tétel, negyven perc, huszonöt éves időutazás: a vicces és különös az, hogy ha összehasonlítom a Cavalera Conspiracy új albumát a mai feltörekvő, a thrash/death szépségeit újra felfedező retro-bandák teljesítményével, akkor bizony frissesség, ötletesség és brutalitás szempontjából a brazilok még mindig kenterbe verik a mezőnyt. Mi a fene történhetett itt?
Még a hangzás is thrashesen kopogós, basszusszegény: kicsit steril, kicsit vékony és a dob is cincog az ízlésemhez képest, de be kell vallanom, ez a legkevésbé sem érdekelt. Szerintem senki sem számított már a Cavalera-testvérektől egy ilyen lemezre, talán még maguk sem. Az extrém metalban az egyik legsúlyosabb produkcióval álltak elő idén, önmaguk vagy bárki más másolása nélkül. Nagyon nagy meglepetés így év végére és akkor igencsak finoman fogalmaztam.
9/10
