Bevallom, igencsak kíváncsivá tett 2017 januárjában a bejelentés, miszerint a Füleki Sándor vezette Wall Of Sleep megtalálta új énekesét Bátky Zoltán személyében. Hogy meglepődtem, az enyhe kifejezés: valahogy nem tudtam összerakni a markánsan különböző két zenei világot. Bátky "BZ" Zoltánt a progresszív metal területéről, no meg a különböző tribute- és feldolgozás-produkcióiból (Queen Emlékzenekar, Unplugged Pressure) ismeri minden magyar rockrajongó immár két évtizede, míg a Wall Of Sleep kapcsán a koszos riffek, a doom örökség és a kimért, szikár underground közeg és megközelítés juthat elsőre az eszünkbe.
Füleki Sándor a magyar metalszíntér egyik igazi veteránja: a nyolcvanas évek közepén alakította meg a haza hardcore szcéna legegyénibb hangú zenekarát, a Leukémiát, de a gitáros a rendszerváltás éveiben a másik legendás punk bandában, A.M.D. soraiban is játszott (ennek emlékét őrzi a "Suckin Stalin Tour" koncertkiadvány). 1993-ra sikerült megjelentetni első nagylemezüket, de akkorra már rendesen átalakult a kezdeti felállás: Holdampf Gábor basszusgitáros-énekes és Füleki Sándor még a lemezmegjelenés évében, 1993-ban ki is léptek a csapatból, hogy megalakítsák a magyar doom első számú zenekarát, a Moodot.
Négy album után, 2001-ben zenei nézeteltérések miatt ez a formáció is feloszlott: Füleki és Holdampf létrehozza a Wall Of Sleep együttest, mely hézagmentesen folytatja a Mood tradicionális doom metal örökségét, Hegyi Kolos vezetésével a tagság többi része pedig a Stereochrist keretében zenél tovább, mégpedig a súlyosabb, sludge metal vonalon.
Három lemezzel később, 2009-ben Holdampf Gábor kilép a csapatból és Hegyi Kolossal és a Neck Sprain volt és akkori tagjaival megalakítja a Magma Rise doom csapatot (aki kezdi elveszteni a fonalat, tartson ki, hamarosan megérkezünk a jelenbe). Hogy a dolgok ne legyenek egyszerűek, maga Füleki is beszáll 2012-ben az új bandába, hogy aztán igen rövid időn belül vissza is térjen első számú projektjéhez.
A Wall Of Sleep Holdampf Gábor kiszállását követően Cselényi Csaba énekessel elkészít két soralbumot, de a zene is változik: a doom szépen lassan átadja helyét a letisztultabb hard rock / heavy metal megközelítésnek. Az újabb énekescsere, azaz Bátky Zoltán érkezése pedig tovább erősítette ezt az irányt, mert BZ éppúgy dalszerző, mint frontember és ez az október 26-án a Nail Records gondozásában megjelent hatodik soralbumon mindennél erősebben jelentkezik.
A nagy kérdés számomra nem is a zene minősége volt (Füleki Sándor riffjei engem első hallásra, kilóra megvesznek), hanem az, hogy BZ világa, hangja, megközelítése mennyire illeszkedik a Wall Of Sleep világába. A lemez elkészítésének körülményei is sok kérdőjelet vetettek fel: többszöri kísérletre sem sikerült pályázati támogatást nyerniük ehhez, így tulajdonképpen teljesen saját zsebből, feles stúdióidőkkel operálva, baráti szívességek révén, több helyen készült el az anyag (dob és basszusgitár: soproni Hangár Klub - Weisz Ferenc Ferdinánd, gitárok és keverés: Standing Waves stúdió - Sohajda Péter, ének: Nagy Gábor /Wisdom/ házi stúdiója).
Nos, Bátky Zoltánnak a progresszív metalhoz tökéletesen illeszkedő, magasabb fekvésű, tisztább, élesebb hangjából nekem néha bizony hiányzik a szőrösség, a koszosság és a dög. Pedig a frontember néhány dalban kifejezetten agresszívebben, rekedtesebben, torokból énekel a mélyebb regiszterekben, de érződik, hogy az ő igazi terepe a James LaBrie-t idéző akrobatikusabb előadásmód.
Ráadásul a dalokban most sokkal egyértelműbben jelen van az a fajta jó értelemben vett férfias, rockosabb vonal, mely ezt külön igényelné. A Wall Of Sleep a 2018-as albumával végképp maga mögött hagyta a doom metalt, helyette szép lassan bekúsztak a groove, a southern hatások, illetve a klasszikus, veretes hard rock elemek. A címadó, lírai és csodaszép refrénnel bíró The Road Through The Never Hammond-orgona futamai egy az egyben a Deep Purple-t idézik meg, míg az egész egyszerűen zseniális Deserter alapriffje egy modernizált P. Mobil téma is lehetne.
Ez utóbbi dal külön elemzést igényelne: ahogy a második verzével berobban az az eszement húzás, melyet okosan tör meg 2:45-nél egy pszichedelikusabb, stoneres elszállás, hogy aztán a gitárszólóval visszatérjen a sodrás, az tényleg tanítani való. Nincs mese: ez egy szebb, jobb világban akkora rádiós sláger lehetne, hogy a fal adja a másikat.
Nagyon erős még a Sins Of the Fathers, illetve a záró ballada, a Fear is, azonban helyet kapott a korongon egy igen kevéssé sikerült szerzemény is az I Wanna Be The President képében, mely színvonalában sehogy sem illeszkedik a korong atmoszférájához. A nyolctételes, negyvenperces anyag annyira egységes és sűrű, hogy bizony ez a nóta eléggé megakasztja a dolgokat, tényleg nem passzol a produkcióhoz.
A megszólaláson nem érződnek a fentiekben említett problémák: korrektül, kicsit koszosan, maszatosan gördülnek elő a dalok, de valahogy passzol minden, nem érzem úgy, hogy egy jóval nagyobb stúdiós költségvetés érdemben befolyásolta volna a hangzást vagy a dalok minőségét. Az apró hangszerelési elemek (slide-gitár, Hammond-orgona), illetve az ikergitáros megoldások, valamint Bátky Zoltán révén a kiváló többszólamú vokálok, refrének nagyon nagyot dobnak a befogadhatóságon: ha tetszik, a Wall Of Sleep kitekintett a metalszíntéren túlra is dalaival.
Az már más kérdés, hogy az angol dalszövegekkel mekkora esélye van a zenekarnak a közönség figyelmének megragadására és a rádiós játszási listákra való bekerülésre. A Fear, a Sins Of The Fathers és a Deserter című tételekben van meg az a potenciál, hogy akár slágerekké is válhatnának: bevallom, fogalmam sincs, hogy a jelen zeneipari helyzetben és körülmények között hogyan lehetne ezt elérni (nem vagyok álszent, minden bizonnyal sehogy). Az biztos, hogy magazinunk hazai kiadványokat szemléző év végi toplistájában ott a helye a "The Road Through The Never" korongnak és reméljük, hogy nem kell újabb négy évet várni egy friss Wall Of Sleep anyagra.
8,5/10
