A Dynazty friss lemeze, a "Firesign" új kiadónál, az AFM Records-nál jelent meg. A zenekar hatodik albumán folyatódik a negyedik korongon elkezdődött stílusváltás, modernizálódás, ezúttal azonban a már korábban elkezdett modern dallamos metal átcsúszik szimfonikus irányba.
Kaptunk már pár olyan kommentet (akár lemezkritika, akár toplista esetében), hogy az adott cikk szubjektívre sikerült. Mindezt persze nem pozitívumnak szánta a kommentelő. Ezzel eddig nem nagyon tudtam mit kezdeni, hiszen a kritika, jellegéből fakadóan szubjektív műfaj. Most mégis megpróbálok történelmi tettet véghezvinni, és írni egy objektív kritikát. Ennek oka, hogy az efféle szintetizátorral kísért, szimfonikus jellegű dallamos metalt nem annyira kedvelem. Mégsem akarom azt írni, hogy ez egy semmire nem jó, vacak, mert tudom, hogy sokan kedvelik ezt a műfajt és közülük sokan biztos nem osztanák ezt a véleményemet. Így megpróbálok elvonatkoztatni az egyéni ízlésemtől, és a saját műfaján belül értékelni a hallottakat.
Van egyébként jó dallamos metal is. Nem olyan régen a Stormwitch lemezkritikában álltam ki a stílus mellett (ITT). De az ugyebár a klasszikus dallamos cucc, ez meg a szimfonikus (jellegű). És bár a klasszikus komolyzenét nevezzük szimfonikus zenének is, metalban nem azonos a kettő. De megígértem, hogy nem bántom a műfajt, úgyhogy jöjjön az objektivitás.
A Dynazty 2007-ben alakult Stockholmban, azóta nagyjából kétévente ad ki új lemezt. Az első három albumon még hagyományos, Dokken-féle hard rockot játszottak. Már ekkor sem volt túl egyedi a stílusuk, de az én ízlésvilágomhoz ez állt közelebb. 2014-ben aztán átkerültek egy nagy kiadóhoz, a Spinefarm Records-hoz, talán az ő ráhatásukra is indultak el egy divatosabb, népszerűbb stílus felé. A "Renatus" már eléggé eltért az első három lemeztől, annak ellenére, hogy ugyanaz a Peter Tägtgren volt a producer, mint az előző, még hard rock stílusú "Sultans Of Sin" albumon (és most is).
A "Renatus" sipítozós, modern metaljából kicsit visszafordultak a korábbi hard rockosabb, power metalos irányba a legutóbbi "Titanic Mass" korongon. Nekem - ha a mostanit is beleszámítjuk - a három új lemez közül még ez a legemészthetőbb. Most pedig egy újabb kiadóváltás után, az AFM Records-nál tovább folytatódik a stílusváltozás. Talán ismét az új kiadó hatására is, illetve azért is, mert Nils Molin énekes az Amaranthe-ban rákaphatott a szintivel kísért szimfonikus metal dallamok ízére.
Elvonatkoztatva az én személyes zenei ízlésemtől, az utolsó három Dynazty album stílusa (számomra megmagyarázhatatlanul) mindenképpen népszerűbb, és korszerűbb, mint az első három korongé, így teljesen érthető a váltás. Akár a kiadók kérésére, akár a zenekar saját szándékából történt mindez.
Az ilyen fajta nagy ívű, teátrális dallamokhoz leginkább egy operaénekesnő illik. Nils Molint nőnek semmiképpen nem nevezném, de operaénekesnek sem. Ettől függetlenül nagyon jó hangja van, jól adja elő ezeket a dallamokat. Sajnos engem az ilyesmivel a világból ki lehet kergetni, úgyhogy nem vagyok éppen a legideálisabb személy annak eldöntésére, mennyire sikerültek jól ezek a nagy ívű dallamok. De amennyire meg tudom ítélni, a maga műfajában nem rosszak a dalok.
De ne csak Molint dicsérjük. Nem tudom a két gitáros közül Love Magnusson, vagy Mike Lavér felel-e a szólókért, vagy akár mindketten, de ezekre semmiképpen nem lehet panasz. Jól hallhatóan képzett zenész kezét dicsérik a gitárszólók.
Annak ellenére, hogy ez a fajta zene leginkább a skandináv színtér játszótere, valamiért mégis nagyon kedvelik a kelta dallamokat. Persze a vikingek és kelták között van kapcsolat, de ez a dallamvilág inkább a britekhez, írekhez köthető. Ezt most csak azért említem, mert itt is előkerülnek ilyen motívumok. Számomra az Ascension kelta riffjei az album legkellemesebb pillanatai közé tartoznak, annak ellenére, hogy a dal többi része már nem annyira jött be. De szinte minden nóta tartalmazott élvezhető részleteket, még számomra is.
Általában igyekszem minél többször meghallgatni egy lemezt, amelyről írok, ezt most azért nem erőltettem annyira. Persze egynél azért többször végigpörgettem. Velem nem sikerült megkedveltetnie a szimfonikus metalt, bár természetesen még mindig ezerszer inkább ezt hallgatnám, mint valami mulatós vagy tucc-tucc vacakot. De magamtól nem nagyon fogom többet elővenni a "Firesign" albumot, annak ellenére sem, hogy voltak azért rajta még nekem is évezhető momentumok.
Számtalan olyan ember létezik, aki azt gondolja, hogy az ő zenei ízlése az igazi és egyetlen a világon. Aki más zenéket kedvel, az legalább ízléstelen, de még az is lehet, hogy hülye. Ezt a cikket olvasva is bizonyára rengetegen illetnek majd engem az előbbi két jelző egyikével vagy akár mindkettővel. Nyilván a kritikus is olyan ember, aki megpróbálja az olvasóra tukmálni saját értékítéletét. Én azonban most megpróbálok ezen felülemelkedni, és bár számomra is felfoghatatlan, mit kedvel sok ember bizonyos zenei irányzatokban, de elfogadom, hogy pont attól is szép a világ, mert különbözőképpen gondolkodunk, illetve különböző dolgokat szeretünk. Ezért objektíven nézve, aki szereti ezt a stílust, mindenképpen érdemes adnia az új Dynazty albumnak legalább egy esélyt.
Az osztályzat csak egy tipp. Mivel magam nem vagyok a stílus nagy szakértője, nem tudom megítélni a maga műfajában, mennyire számít jónak. Az is lehet, hogy 8-ast, vagy csak 7-est érdemelne. Belőttem középre.
7,5/10
Fotó: Tallee Savage
