Az a gyanúm (és egyben félelmem is), hogy a dán Artillery nevét ma már csak az a negyvenes-ötvenes generáció ismeri, melynek tagjai már a nyolcvanas években is metalrajongók voltak (és azóta sem szűntek meg annak lenni). Az 1982-ben alakult thrash metal brigád 1991-ben feloszlott, de addig három tökéletes lemezt adtak ki és bár sosem váltak olyan népszerűvé, mint az amerikai vagy a német pályatársaik, igazi underground hősöknek számítanak.
A csapat 1998-ban újjáalakult utolsó, klasszikus felállásában, ki is adtak egy friss albumot, majd ismét eltűntek és úgy tetszett, hogy immár végérvényesen. Azonban a zenekar magját alkotó Stützer-testvérpárnak más tervei voltak és 2007-ben ismét visszatértek, azonban már egy új énekessel. Jöttek szépen a sorlemezek is, majd 2012-ben ismét tagcsere történt: Michael Bastholm Dahl énekes és Josua Madsen dobos csatlakozott a dánokhoz és ezzel meg is változott a zenei világuk.
Michael Bastholm Dahl ugyanis egyfajta Dokken-vonalas power metal torokkal rendelkezik, teljesen eltérően az eredeti frontember, Flemming Rönsdorf thrashes ízű vokális megközelítésétől. Szépen be is kúsztak a dalokba a dallamos refrének és megoldások (2016-os lemezükről ITT írtunk kritikát), kialakítva egy olyasfajta zenei világot, mint amely a német Paradox zenekar sajátja. Ami viszont fényévekről is felismerhető, az a Stützer-gitárduó riffelése és dallamérzékenysége: ez adja az Artillery alapját és lényegét.
A "The Face Of Fear" azonban az első olyan anyaga a dán csapatnak, melyben érezhető módon mozdultak el egy szellősebb, melodikusabb irányba, de tették mindezt paradox módon, ugyanis azok a dalok, melyek megőrizték a thrash-örökséget, azok bizony kegyetlenül darálnak, különösen a riffekben és a verzékben. Olyan tempót diktál ezekben a tételekben a gitármunka, mint a klasszikus éra szerzeményeiben.
Kilenc új nóta sorakozik a korongon, megspékelve két régebbi darab újrafelvételével: a Mind Of No Return az 1982-es demóról lett átemelve, modernizált változatban, a Doctor Evil nótát viszont a 2013-as "Legions" lemezről csempészték vissza, véleményem szerint teljesen feleslegesen. Az új szerzemények mindösszesen harmincöt percnyi játékidővel bírnak, ami igencsak visszafogott teljesítmény, akárhogy számoljuk is. Ráadásul itt sem felhőtlen az örömünk.
Az első két szám, a címadó The Face Of Fear, illetve a Crossroads To Conspiracy kiváló thrashgránátok, a rendkívül jellemző Artillery-stílusjegyekkel. Az azt követő New Rage már dallamosabb, de ez is kiválóan sikerült: egészen az első öt dallal bezárólag semmiféle hiányérzetünk nem lehet, egymást váltogatják a száraz thrash és a melodikusabb refrénekkel rendelkező power hatások, kiváló szólókkal telepakolva.
Aztán jön a Thirst For The Worst és nekem a homlokom közepéig szaladt a szemöldököm: itt valami csúnyaság kerülhetett a palacsintába, mert olyan furcsa, dallamtalan, céltalan énekelgetés és riffelés folyik az egész nótában, hogy ember legyen a talpán, aki kigabalyodik belőle. Ez legfeljebb zenekari jammelésnek menne el, amolyan közös dalszerzői próba során, de semmiképpen sem méltó a szám arra, hogy egy Artillery-korongra felkerüljön.
A feketeleves azonban csak most érkezik meg a Pain című hard rock / heavy metal ballada képében: ha azt mondom, hogy totálisan kilóg a dán brigád egész eddigi, harmincöt éves pályájáról és diszkográfiájából, akkor finoman fogalmazok. Korrekt Scorpions-slágernek elmenne (a félreértések elkerülése végett: nagyon kedvelem a német bandát), főleg, mivel a frontember hangja sokszor kísértetiesen hozza Klaus Meine magasait.
Kapunk még egy furcsa, értelmetlen, céltalan instrumentális darabot Under Water címmel és ekkorra már bizony alaposan vakarhatjuk a fejünket. Szerencsére a zárótétel, a Preaching To The Converted ismét egy átkozottul eltalált, bitang nóta, így visszanyerhetjük a hitünket a dánok teljesítményében.
Nagyon kettős, azaz igen vegyes a kép. Ami jó (hat szerzemény huszonöt percben), az nagyon jó, viszont ráférne egy EP-re: a többi három nóta leginkább valamiféle ritkasággyűjteményen találhatná meg a helyét, de ott is jó mélyen elrejtve, afféle kuriózumként, töltelékjelleggel. Mintha két év kevés lett volna ahhoz, hogy az Artillery egy korrekt, negyven-negyvenöt perces koronggal álljon elő. Erős hiányérzetem lett így, pedig az egyik legkedvesebb zenekaromról van szó.
7,5/10
