A mai magyar fiatal rock/metal bandák között - furcsa, de így van - a hagyományos rockzenét művelők számítanak a kivételnek. Több jól elkülöníthető trend figyelhető meg a színtéren: vannak egyrészt a post-metalt a magyar népzenei örökséggel elegyítő bandák (Perihelion, Ygfan, illetve a szinte már veteránnak számító Thy Catafalque), a karcosabb megszólalást a kortárs pop elemeivel keverő zenekarok (Nova Prospect, AWS, Leander Kills), továbbá a legkülönbözőbb (akár hagyományos, akár az újabb) extrém stílusokban utazók (The Southern Oracle, Needless, Omega Diatribe).
Természetesen lehetetlen felsorolni az összes aktív bandát és a kapcsolódó műfajokat, de az olyan fiatal együtteseket, melyek okos, intelligens magyar nyelvű dalszövegekkel, azonnal memorizálható és befogadható nótákkal dolgoznak, egy kézen meg lehetne számolni (a Nomad, a Dorothy és a Road neve juthat azonnal az eszünkbe). Itt olyan számokra gondolok, melyek simán bekerülhetnének a rádiós lejátszási listákba és melyek akár slágerként is működhetnének, valamint eséllyel szólítanák meg a rockzene nemzedéki utánpótlását jelentő legfiatalabb korosztályt is.
Nos, a 2016-ban Szeghalmon megalakult Mudfield zenekar pontosan ebbe a résbe szuszakolható be: klasszikus, veretes rock/metal zenét játszik, melyben éppúgy megtalálható a szikárabb, amerikai groove/thrash (Metallica, Five Finger Death Punch, ez utóbbinak főleg a riffelése), mint az elmúlt két-három évtized magyar bandái (Tankcsapda, Road, Nomad - főleg a prozódiában és a rímekben), de mindezt rendkívül okosan, tudatosan gyúrták egybe és a keverék kifejezetten fogyasztóbarátra sikeredett.
A csapat még Nightrain néven alakult meg 2012-ben amolyan feldolgozászenekarként, no meg részben angol nyelvű saját dalokkal. A névváltás utáni új név, a Mudfield a Sárrétre utal, mely tájegységről minden tag származik. 2016-ban jelentkeztek az "I Will Be" című EP-jükkel, majd leszerződtek a Keytracks kiadóhoz, melynél a Leander Kills is dolgozik. 2019. február közepén pedig meg is jelent bemutatkozó albumuk, melyről két dalt már tavaly közzétettek, nyolc azonban vadonatúj tétel.
Nos, a Mudfield tíz pörgős, riffcentrikus, de kifejezetten az énekre és a szövegekre kihegyezett szerzeményt pakolt a korongra (plusz egy akusztikus bónuszt), mindösszesen körülbelül negyven percben. Kovácsovics Máté hangja igazi rocktorok: simán hozza a tapadós-ragadós dallamokat, de kellő dög is van a torkában, azaz pillanatok alatt beszőrösödik, karcossá válik az előadásmódja. Egyetlen gondom van a produkciójával, mégpedig a gyakran előkerülő és rettenetesen zavaró hangsúlyozása: ez az egyébként kiváló Egyetlen című nótában válik különösebben szembeötlővé, melyben a zegyetlen és a zéletben annyiszor hangzik el, hogy óhatatlanul viszketni kezd az ember füle.
Kovácsovics Máté előadásmódja sokszor emlékeztetett Juhász Marci (Nomad) intonációjára, de ez a hatás visszaköszön a rímekben, a hajlításokban is. Nincs ezzel gond, főleg egy fiatal zenekar bemutatkozó anyagán, ráadásul a klasszikus rockfelállásban (két gitár - basszus - dob - ének) alkotó Mudfield zenéje sokkal keményebb és metalosabb, mint a Nomad valaha is volt.
Három-négy kegyetlenül eltalált, sodró lendületű, azonnal együtt éneklős szerzemény található a korongon: ilyen a Nem kell, az Új királyok, a Szerepek, és az Egyetlen című számok, melyekre automatikusan beindul a lábunk vagy a nyakunk. Ehhez kapunk néhány thrashesebb, darálósabb nótát is (Sorba állni, Adj Uram esőt, Más világ), de általánosan elmondható, hogy a refrének megírása sokkal jobban, könnyedebben megy a szeghalmi srácoknak: a verzék valahogy egyformára, mondóka-jellegűre sikeredtek. A Gyalog című nótában pedig (valószínűleg akaratlanul, de) újrafeldolgozásra került a Tears For Fears klasszikus Mad World című slágerének verzéje.
Két dolgot mindenképpen érdemes még kiemelni: bár gitárszólókkal nincs telepakolva a lemez, de amikor sor kerül rá, akkor kifejezetten emlékezetes, dallamos villantásokat hallhatunk, melyek sosem öncélúak, hanem szervesen illeszkednek az adott dalba és sodróan viszik előre a kompozíciót. Tényleg élvezet hallgatni ezeket a klasszikus rockiskolába illeszkedő futamokat, melyekre sajnos igen kevés (és egyre kevesebb) példát találhatunk a fiatal magyar bandák kortárs anyagaiban.
A másik a Mudfield szövegvilága: néha egyenesen mellbevágó az a keresetlen, frappáns, két lábbal a földön álló megközelítés, mely szinte kisüt a nótákból. Van ezekben a dalszövegekben egyfajta megkeseredettség és fájdalom is, de mégis pozitív töltetűek, mert a valóságról szólnak, nem köntörfalaznak és tényleg felszabadító a mai (főleg vidéki) magyar valóságról értelmes, tartalmas gondolatokat hallani.
Összességében tehát egy nagyon erős bemutatkozással állt elő a Mudfield: láthatóan tudatosan építkeznek, okos menedzsment áll mögöttük, mert pontosan azokkal a bandákkal mennek turnézni (Nomad, Leander Kills), melyek közönségével hamar megtalálhatják a közös hangot. Minőségi, profi klipekkel és hangzással dolgoznak, tehát tényleg nagy hangsúlyt fektetnek minden részletre. Hiánypótlóak lehetnek a hazai palettán és hallhatóan tudják is, hogy hová szeretnének eljutni. A fentebbiekben említett néhány apróbb hiányosságot pedig simán gyermekbetegségként számolhatjuk el, melyeket nagyon gyorsan ki fognak nőni, ebben biztosak lehetünk.
8/10
Fotó: Dányi István
