A Björn "Speed" Strid frontember vezette svéd modern dallamos death metal csapat, a Soilwork (nevéhez méltóan) a színtér egyik legkeményebben melózó formációja: huszonnégy éve alakultak, ezalatt kiadtak tizenegy soralbumot, egy best-of és egy ritkasággyűjteményt, egy koncertlemezt, valamint két EP-t. Emellett az énekes és David Andersson gitáros a The Night Flight Orchestra nevű retro-jellegű hard rock bandát is létrehozta és az elmúlt hét évben négy korongot is megjelentettek. Ha ehhez hozzávesszük a folyamatos turnézást is, akkor tulajdonképpen csak azon csodálkozhatunk, hogy a derék skandináv úriemberek egyáltalán alszanak-e valamikor vagy inkább replikánsok révén vannak ott mindenhol.
Pár évvel ezelőtt általános vélemény volt, hogy a skandináv színtér nemzetközi sikereket is elért melo-death (vagy stílusközeli) bandái belekényelmesedtek pozícióikba és unalmasabbnál unalmasabb anyagok kerülnek ki a kezeik közül. In Flames, Amorphis, Soilwork: őket hozta fel a rocksajtó elrettentő példaként, mint a kifakuló tehetség mintapéldányait és ha az elmúlt körülbelül egy évtizedet nézzük, akkor kétségtelenül tapasztalható volt egyfajta leülepedés. Mintha ezek a bandák rátaláltak volna saját zenei receptjükre, melyet lemezről lemezre szépen meg is valósítottak, a változtatás vagy a kicsit is bátrabb elrugaszkodás igénye nélkül.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kifejezetten magas szakmai színvonalukból bármit is engedtek volna, hanem inkább olyasfajta érzésünk támadt, mintha kétévente újra és újra pontosan ugyanazokat a dalokat, ugyanazokat a korongokat hallgatnánk, csak egy kicsit megtekerve-továbbgondolva. Az Amorphis legutóbbi két anyagával aztán elindult egy másfajta irányba (kicsit folkos-lakodalmas ez a választott út, melynek nem igazán tudunk örülni), az In Flames pedig mintha visszakanyarodni látszana a korábbi súlyosabb megközelítéséhez.
A Soilwork rendes soralbummal 2015-ben jelentkezett utoljára a "The Ride Majestic" korongjával (a kritika ITT olvasható), melyet egy évre rá a "Death Resonance" címre keresztelt, ritkaságokat tartalmazó kiadvány követett (a recenziónk ITT található). A fentiekben jelzett véleményekkel a zenekar esetében sosem igazán értettem egyet, mert bár a svédek produkciója valóban konstansnak számít már a 2003-as "Figure Number Five" óta (azaz a tipikus melo-death riffek mellé bekúsztak a metalcore-jellegű üvöltözések és a tiszta, popos refrének), de a dallamaik olyan erősek, hogy unalmasnak egy másodpercre sem tudnám mondani a dalaikat.
Nos, a Nuclear Blast kiadó gondozásában január 11-én megjelent tizenegyedik stúdióalbum, a "Verkligheten" pontosan ebbe a sorba illik: a végtelenségig kiérlelt, dallamos, mégis ütős és pozitív energiával teli szerzemények sorakoznak itt. Nem túlzás azt mondani, hogy komplett slágergyűjteménnyel van dolgunk: talán csak egy-két tétel lóg ki az anyagról, de ez már egy kicsontozott és a legnagyobb odafigyeléssel ropogósra sütött színhús, azaz alig tartalmaz tölteléknótát.
A gigadallamos refrének most is vannak, azonban amire a hangulatos és érdekes rövid intrót követően azonnal fel lehet figyelni, az a riffek minősége. Iszonyatosan húzós és tempós gitártémákat írtak most bele a nótákba svéd barátaink: a fejünk-nyakunk azonnal beindul a döngölésre és a ritmusra. Gyakorlatilag a nyolcadik számig nincs is megállás: az Arrival, a Bleeder Despiler, illetve a The Nurturing Glance külön kiemelendő.
A másik azonnal szemet (illetve fület) szúró változás az bizony az, hogy Björn Strid és David Andersson alaposan merítettek másik bandájuk, a The Night Flight Orchestra zenei világából. Ez elsőként a Full Moon Shoals című tételben, annak is a refrénjében hallható, de több másik nótában is megfigyelhető. Tipikusan AOR-jellegű, a kora nyolcvanas évek westcoast zenekarait idéző melódiák ezek, amelyek királyak ugyan, de nem illeszkednek hézagmentesen a metalcore üvöltések és a melo-death darálások közé.
Olyannyira bitangerős az album első fele, hogy a másodikra óhatatlanul leül egy kicsit a figyelmünk: a The Wolves Are Back In Town az első olyan szám, melyet gyengébbnek éreztem (szigorúan azonban a többihez képest, mert a pályatársaik, de főleg a fiatalabb generáció a fél kezét odaadná, ha egy ilyen nótát sikerülne megírniuk). Hasonlóan halványabbnak éreztem még a Needles And Kin című tételt is, melyben pedig az Amorphis énekese, Tomi Joutsen vendégszerepel.
Rendkívül érdekes a záródarab, a You Aquiver: remélem, hogy az itt található megközelítés nem jelzi előre a Soilwork következő évekbeli irányváltását, mert bizony ebben a szerzeményben a svédek zavarba ejtően közel kerülnek a Battle Beast és Beast In Black fémjelezte euro-szinti-pop-metal szörnyszülött (és manapság sajnos rendkívül népszerűnek, de legalábbis agyonjátszottnak tűnő) trendhez. Szódával elmegy ez is, de ha lehet, akkor arra kérjük Björn Stridet és csapatát, hogy ne erőltessék ezt a vonalat, mert életveszélyes.
Tizenkét dalt kapunk tehát bő ötven percben: a fentiekben említett egy-két számot leszámítva nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 2019-es Soilwork hibátlan produkcióval rukkolt elő, mely ráadásul tökösebb, zúzósabb is az elmúlt évek anyagainál. A The Night Flight Orchestra megoldásait idéző dallamokat még szokni kell kicsit, de ízlésesen van megoldva ez is, ráadásul iszonyatosan sunyi, gyilkos riffekkel van teli a korong. Egy szó mint száz: remek album lett a "Verkligheten", nincs mese.
9,5/10
