Az idő múlásáról (öregszünk, felebarátaim!) mindennél többet elmond az, hogy a finn Children Of Bodom idén már huszonhatodik életévébe lép és első soralbuma is huszonkét éve jelent meg. Mivel erről az időszakról igen élénk személyes élményeim vannak (elég erősen rákattantam anno az első két lemezükre), furcsa az utóbbi években szembesülnöm a banda teljesítményével, hiszen körülbelül az ezredforduló óta csak szórványosan követtem a pályájukat és kiadványaikat.
A 2015-ös anyaguk recenziójában (ITT olvasható) sok mindent elmondtunk a zenekarról és arról, hogy bizony a kétségtelenül újdonságot jelentő korai anyagaikat követően eléggé leült a produkciójuk: mindig is korrekt és hallgatóbarát korongokat készítettek, de az a vibráló játékosság és frissesség, mely a "Something Wild" és a "Follow The Reaper" között a sajátjuk volt, az kétség kívül eltűnt.
Akkoriban sokan bajban is voltak a COB stílusbeli besorolásával: eleve érdekes volt a gitár és a szólóhangszerré előlépett szintetizátor ikerpárbaja (ez vissza is utalt kissé a hetvenes évek prog-rock hőskorára és hát a kilencvenes évek végén, no meg az ezredfordulón ez minimum öreges múltidézésnek tűnt csak fel), de az egészben a varázslatot a black metalból átcsempészett megoldások, tempók jelentették. Hiába volt dallamos, túlpörgetett melo-death a finnek zenéje, ezt érdekessé és egyedivé kétségtelenül a feketefém hatások tették.
Nos, amikor majd' egy évtized után az "I Worship Chaos" korong révén ismét fejest ugrottam Alexi Laiho zenei világába, meglepetten vettem észre, hogy a black metal szinte teljesen kiveszett a csapat dalaiból és meglehetősen standard dallamos death metal produkcióval állok szemben, mely rengeteget középtempósodott és - ha tetszik - lenyugodott és csillapodott.
Ez nem egy esetben olyasmi hatást tett rám, mintha konkrétan az In Flames valamelyik kétezres évekbeli ("Come Clarity" előtti) anyagát hallgatnám. A svédek számtalan dallammenete, megoldása, zenei fordulata köszönt vissza és most sincs ez másképp, azonban valami érezhetően megváltozott, mégpedig egyértelműen a finnek előnyére.
A Nuclear Blast kiadó gondozásában március 8-án napvilágot látott tizedik soralbum, a "Hexed" egész egyszerűen több inspirációt és ihletet tartalmaz, mint az előző három-négy lemezük összesen. Jobbak a riffek, jobbak a szólók, Laiho sokkal természetesebben és élvezetesebben énekel az összes hangszínen, mint eddig tette, de ami a legfontosabb: emlékezetesebbek és izgalmasabbak most a nóták, mint akár a három évvel ezelőtti anyagukon is.
Ennek az okát (vagy okait) csak találgathatjuk: lehet ez egész egyszerűen az, hogy a zenekar ismét ötfősre bővült, azaz Daniel Freyberg gitáros teljes jogú tagként csatlakozott a finnekhez. Ilyenkor új energia is érkezhet egy közösségbe a vérfrissítés révén. De mivel a COB mindig is Alexi Laiho projektje volt, leginkább az ő megközelítésében vagy személyes dolgaiban lehetne keresgélni a mozgatórugókat vagy egész egyszerűen csak muszáj volt összekapniuk magukat, mert a kiadó vagy a menedzserük nem volt igazán elégedett az elmúlt évek teljesítményével. Mindegy is: a "Hexed" a finnek utolsó tíz évének talán legpörgősebb és legérdekesebb korongja.
A háromnegyed órás lemezen tizenegy tétel szerepel, ebből tíz vadonatúj szerzemény, a záró Knuckleduster pedig a 2004-ben kiadott "Trashed, Lost & Strungout" EP-ről lett átmentve újra felvett verzióban. Két szám ugrik ki azonnal, mégpedig jó értelemben (nem véletlen, hogy ezekre készültek videoklipek): az Under Glass And Cover akkora megasláger, hogy a fal adja a másikat. Már itt észre lehet venni, hogy Leiko énekhangja kísértetiesen emlékeztet Anders Fridénére (In Flames), illetve a fentiekben említettekkel összhangban a finnek rengeteg hangszerelési és kompozíciós megoldást húznak át a svédektől saját zenéjükbe.
A Platitudes And Barren Words már-már power metalos melódiáival és szintén rendkívül hallgatóbarát refrénjével ismét gyorsan levesz minket a lábunkról. A két tételen kívül azonban igencsak szigorú a korong atmoszférája: a "Hexed" dalain sokkal keményebb, riffelősebb, dühösebb arcát mutatja a Children Of Bodom. A nyitó This Road izomból adja meg az alaphangot, de hasonlóan odacsapós a Glass Houses vagy éppen a Kick In A Spleen. A Relapse (The Nature Of My Crime) pedig új színt hoz a palettára: leginkább talán szimfonikus death metalként lehetne jellemezni ezt a darabot, mely kifejezetten üdítően hat az anyag közepe táján.
A többi szerzemény is nagyon rendben van. Ha a Children of Bodom nem is tudta visszahozni a kezdeti időszak játékos őrületét és kiszámíthatatlanságát (ez - valljuk be - mindannyiunknál elvész valahol a harmadik évtizedbe lépés környékén), de átkozottul közel kerültek hozzá. Remek és szórakoztató album lett a "Hexed": kellemetlen időjárás, rossz hangulat vagy csak simán egy unalmas délután esetén energiabombaként szolgálhat a meghallgatása.
8,5/10
Fotó: Marek Sabogal
