Ha valaki a fenti lemezborító kapcsán egy Dissection-féle skandináv black/death cuccra asszociálna (ahogy én tettem), az nagyobbat nem is tévedhetne: a kanadai csapat, a Sludgehammer szerzői kiadásban április 12-én "Antechamber" címmel megjelenő második soralbuma igazi groove/death/sludge finomság, mely úgy képen törli az embert, hogy utána az állát keresgéli napokig.
Ma már rendkívül ritkán fordul elő velem, hogy egy ismeretlen dal első meghallgatásra azonnal a fülembe ragad, memorizálható a refrén, no meg az egész nótaszerkezet és rögtön összeáll a fejemben az újonnan megismert album. A Sludgehammer esetében azonban pontosan ez történt: már a korong nyitótétele, a No Control annyira egyedi, szokatlan és eredeti refrénnel rendelkezik, hogy nem is volt kérdéses, hogy erről a korongról bizony kritikát kell írni, mert magasan kiemelkedik a százával a promómappába érkező anyagok közül.
Őszintén szólva fogalmam sincs és teljesen le is döbbentem, hogy a kanadaiak miért magánkiadásban, azaz profi kiadó nélkül dolgoznak. A zenéjük minősége ezt nem hogy nem indokolja, hanem teljesen érthetetlenné is teszi: tucatjával sorolhatnám azokat a kutyaütő zenekarokat, melyek jó nevű istállóknál sütögetik a pecsenyéjüket, de olyan csapnivaló albumokkal képesek előállni, melyeket az AC/DC után szabadon zajszennyezésnek nevezni is puszta eufemizmus.
A Sludgehammer simán világszínvonalú teljesítménnyel állt most elő és ezt minden túlzás nélkül, érzelemmentesen kijelenthetjük: ezért semmi másra nem tudok gondolni, mint hogy ez a hozzáállás tudatos stratégia és ők maguk nem akarnak belesimulni a zeneipar normál üzemmódjába. Ennek minden bizonnyal vannak előnyei, de a hátrányait én sokkal nagyobbnak érzem: legyen bármilyen jó a promóciós cég, melynek szolgáltatásait igénybe veszik, az nem tud versenyezni a nagykiadók azért még mindig profi munkájával és elérésével.
A Sludgehammer zenéjét három összetevő emeli ki a mezőnyből: egyrészt a Dan Ayers (tiszta ének) - Josh Stephney (hörgős vokál) kettőse, mely kiválóan egyensúlyozza és ellenpontozza egymást. Aztán ott vannak az egészen fantasztikus, death/progresszív jellegű gitárszólók, melyek minden dalban egy, az adott nóta hangulatától érdekesen eltérő, teljesen egyedi kis világot teremtenek. Az eszementen húzós, groove-os riffalapokra ráadásul gitárfronton és a vokál terén is csodás dallamok érkeznek.
Elsőre bizony a korai, kétezres évekbeli Mastodon is eszembe jutott: az amerikaiaknál is jellemző volt a szenzációs szólók és az eszement, többszólamú vokálok használata, azonban a Sludgehammer - nevével ellentétben - a Pantera és a Lamb Of God zenekarokat visszaidéző, pengeéles, azonnali bólogatást előidéző riffelésre alapoz.
Ráadásul a kanadaiak - egyrészt a hörgős ének, másrészt a szólók melódiavilága okán - a death metalból érkezve aprítják szét az ember fejét és hallójáratait. Akinek nem törik ki a nyaka a Forsaken Souls című középtempós döngölés alaptempójára, az bizony vagy be van oltva a metal ellen vagy pedig egyéni fejlődésének kritikus pillanatában a szocialista utat választotta.
Az a legérdekesebb, hogy a Sludgehammer szinte minden egyes szerzeményébe becsempész valami teljesen egyedi ízű és hangulatú szövegritmizálást vagy dallamot. Ezzel a nóták önálló karaktert kapnak és pontosan emiatt tudnak megragadni az ember fejében, erre kiváló példa lehetne a Balance Of Life, a No Control vagy éppen a Climatic Death refrénje is. Az egyik legkirályabb tétel pedig a The Long Road, mely a verzerészében kegyetlenül darál, majd a refrénekben megérkezik a progresszív, néha szinte blues-jellegű dallamvilág és a végére mind a tíz ujjunkat megnyalhatjuk (az ikergitáros melódiákról most nem is szóltam).
Szépen ki lehetne vesézni - egyenként akár - a dalokat, csak éppen ennek semmi értelme nem lenne. Az "Antechamber" pontosan az a korong, mely ledönt a lábadról, beléd tapos, majd szétzúzza az agyadat és te ezt közben iszonyatosan élvezed is. Olyan energialöketet ad át, hogy a végigpörgetése után a vasrudat is képes lennél kettéharapni. Nagyon remélem, hogy a Sludgehammer ki tud majd törni a viszonylagos ismeretlenségből: tudom, hogy még a metalszíntéren belül sem a legnépszerűbb stílust tolják és Észak-Amerikában a kemény rock gyakorlatilag jobblétre szenderült, de annyira egyéni és profi, amit és ahogyan előadnak, hogy mindenképpen megérdemelnék a nagyobb publicitást. Remek korong, erősen ajánlott a mindenható groove és riff rajongóinak!
9/10
