Immár menetrendszerűen és szigorúan ragaszkodva a hagyományokhoz, április elején megjelent a Hammer Records gondozásában a magyar heavy metal egyik alapító bandájának, az Ossiannak a huszonharmadik soralbuma "A Reményhozó" címmel. A zenekar immár bő harminc éve egész egyszerűen megkerülhetetlen szereplője a hazai rockszíntérnek: mind a rajongók, mind pedig az ellendrukkerek ilyenkor újult erővel vetik bele magukat a történésekbe és az új lemez körüli eseményekbe. Az Ossian - hosszú távon tartós sikert elért együttesként - erősen megosztó banda, éppen ezért lehet egyszerre hálás és hálátlan feladat aktuális produkciójukról kritikát írni.

Az újkori Ossian történetében a 2013-as "A tűz jegyében" egyértelműen pozitív változásokat hozott: új dobos (Kálozi Gergely) érkezett, új stúdióban és hangmérnökkel (Varga Zoltán, Supersize Recording) került felvételre az anyag, illetve a dalszövegek komolyabbá, érettebbé, a nóták pedig egyértelműen fogósabbá váltak. Ez a pozitív trend a 2015-ös "Lélekerő" esetében is folytatódott (lemezkritika ITT), bár a brigád Wéber Attila gitáros távoztával immáron négyesben folytatta pályáját. A korong kifejezetten tempós, húzós, ha tetszik metalos volt, jó néhány emlékezetes dallal ajándékozva meg a rajongókat.

A 2016-os "Fényárban és félhomályban" szerzeményeiben már érződött, hogy a Paksi Endre - Rubcsics Richárd szerzőpáros változtatni akar és nem szándékozik trilógiává bővíteni a 2013-ban megkezdett zenei vonalat. Több olyan tétel is szerepelt az albumon, mely új színeket hozott be a csapat palettájára (folkos-keltás, indusztriális vagy éppen power balladás megoldások). Ezek a változások pontosan annyit tettek hozzá a produkcióhoz, hogy érdekessé, változatossá tegyék azt (kritikánk ITT olvasható).

Aztán megérkezett a 2017-es "Az igazi szabadság" és először éreztem azt, hogy erről nem fogok kritikát írni. Ez az album ugyanis amolyan fél-akusztikus balladagyűjtemény lett és bevallom, olyan koncepciónak éreztem, mely egész egyszerűen nem folytatja szervesen a zenekar dalszerzői világát. Számomra ezek a nóták elcsepegtetve, módjával adagolva elférnek egy rock/metal lemezen, de majd' egy órán keresztül végig ezt hallgatni számomra érdektelen és kontraproduktív is egyszerre.

Nos, az "A Reményhozó" album olyan, mintha a 2017-es és a 2016-os lemezek egyfajta keresztezése lenne: vannak tempós, ha tetszik fémesebb tételek, de bőven sorakoznak itt lírai számok, melyek azonban nem igazán tudják folytatni vagy fenntartani azt a minőséget, melyet "A tűz jegyében" és a "Lélekerő" albumok alkotta újabb kori csúcspont képvisel.

A nyitó Ez jár nekem és Hangzavarban a harmóniát nagyon kellemes, bólogatós és kifejezetten fogós dallamokkal teli, húzós darabok: ezek minden bizonnyal a jövőbeni koncertprogram szerves részét fogják képezni. Az Ez jár nekem kezdő riffje kifejezetten olyan, mintha a nyolcvanas évek végéről köszönne ránk: amolyan klasszikus heavy metal téma és én kifejezetten megörültem, hogy az Ossian végre kicsit rálépett a gázpedálra és beszigorodott. 

A Gyönyörű Bolond sajnos egy kevéssé sikerült, vonósokkal megtámogatott ballada, mely első a sorban az olyan darabok közül, melyek főleg a lemez második felében veszik át az uralmat a zene felett. A Megjártam Mennyet és Poklot ismét egy középtempós, tradicionális heavy metal tétel, melynek refrénje talán az album legjobbja. A címadó A Reményhozó egyfajta szerzői ars poetica: az örök fejlődés és az adott szint mindenkori meghaladásának igénye hatja át a dalszöveget, csak sajnos a zene megint sablonos. A verzében akusztikus, majd az epikusnak szánt refrénben torzított gitár: ez a szerkezeti felépítés köszön vissza még az Örökké az leszel és az A Szerelem Könyve című nótákban is.

A jól sikerült, tempósabb dalok közé tartozik még a Lássam igazán és a Szembesítés, bár ennek a szövege a folyamatos számsorolás miatt kissé monotonná válik. Ha összeszámoljuk, ez mindösszesen öt (a bónuszként szereplő Hatvanszorral együtt hat) olyan nóta, mely minden gond nélkül illeszkedik a fentebb említett albumok sorába és simán rá is férhetett volna azokra. Az elmaradhatatlan instrumentális szerzemény, az Elán szokás szerint rendben van, azonban a záró Körforgás című ballada hallatán azonnal eszembe jutott valami, amit kénytelen vagyok fel is hozni.

A kiváló angol író, W. Somerset Maugham 1937-es Színház című zseniális regényének főszereplője Júlia, korának legragyogóbb brit színésznője. Férje, Michael a kevéssé tehetséges színész, ám annál remekebb színházigazgató egyengeti pályáját. Júlia belekeveredik egy kellemetlennek bizonyuló románcba, szerelmi fájdalmát pedig egy az egyben, direkt módon beleviszi színészi alakításába. Férje vidéki utazása után visszatér és az alábbi jelenet játszódik le közöttük az esti előadást követően a színésznő öltözőjében:

- Na jó, mi van?

- Hallottam, hogy valami nincs rendben és gondoltam, legjobb, ha magam nézek utána. Először azt hittem, hogy csak véletlen. Azért nem is szóltam addig, amíg nem voltam biztos benne. Mi van veled, Júlia? 

- Velem?

- Veled. Miért játszol förtelmesen?

- Én?

Mindenre inkább el volt készülve, mint arra, hogy Michael ezt mondja neki. Szikrázó szemmel fordult Michael felé.

- Te marha, soha életemben nem játszottam jobban.

- Hülyeség. Borzalmasan játszol.

- Te félkegyelmű, te nem tudod, mit beszélsz. Ha én valamit nem tudok a színészetről, hát azt nem is érdemes tudni. Amit te tudsz, arra mind én tanítottalak. Hogy tűrhető színész vagy, azt is nekem köszönheted. Különben is, az a jó puding, amit megesznek. Tudod, hányszor hívtak a függöny elé ma este? Ez még nem volt, amióta ez a darab megy.

- Mindent tudok. A közönség csupa vadszamár. Ha üvöltesz és visítasz és dobálod magad, mindig akad egy csomó barom, aki hülyére ordítja magát. De ez csak ripacskodás. Az utóbbi négy este tisztára ripacs voltál. Hamis voltál elejétől végig.

- Hamis? De hiszen minden szót átéltem.

- Semmi közöm ahhoz, hogy átélted-e, ha egyszer nem játszottad meg. A játékod vacak volt. Túloztál, túljátszottad, egy pillanatig nem voltál meggyőző. Ilyen olcsó ripacskodást még életemben nem láttam.

- Te aljas disznó, hogy mersz így beszélni velem? Te vagy a ripacs.

Nyitott tenyerével nagy, lendületes pofont adott Michaelnek. Michael mosolygott.

- Megüthetsz, káromkodhatsz, leordíthatod a fejedet a nyakadról, de annyi tény, hogy a játékod nem ér egy fabatkát sem. 

W. Somerset Maugham: Színház. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1969. Fordította: Szerb Antal

Biztos vagyok abban, hogy a Körforgás című dal jó szándékból született, azonban érzésem szerint a szövege bőven túlmegy a negédesség, sőt, helyenként az önparódia határán is. Átkozottul vékony az a mezsgye, mely elválasztja a melodrámát a valódi érzelmi azonosulástól és csúcsponttól és ezt ebben, illetve még talán az Örökké az leszel tételben nem sikerült elkerülni. 

Összességében tehát vegyesek az érzéseim az "A Reményhozó" korong kapcsán. Mintha a zenekar a "Lélekerő" környékén elérte volna kreatív zenitjét és azóta sem sikerült volna oda visszakapaszkodnia. A rajongók - mivel szeretetük összeforrasztja őket az Ossian minden zenei rezdülésével és megmozdulásával - természetesen fenntartások nélkül fogják fogadni az új albumot, mely az előrendelési időszak során máris aranylemez lett, de a platinastátusz is közeleg. Én azért reménykedem abban, hogy a következő lemez visszahozza majd a zenekar lendületesebb, ha tetszik, metalosabb arcát.

7/10