Itt vagyunk 2019-ben, és felnőtt egy generáció. Az előző évtized vége felé megjelenő deathcore gyorsan utat talált a fiatalok szívéhez. A korszak egyik meghatározó zsánerévé vált a metal szubkultúrában, viszont ahogy írtam, felcseperedett egy nemzedék, és velük együtt kedvenc zenekaraik is lassan nagykorúak lesznek. Ami azt illeti, néhány csapatnak már egész biztosan kiadják a cigarettát a trafikokban, személyi nélkül is.
Általában nem egyszerű folyamat, amikor megjelennek az új trendek, és a régi követői egyik napról a másikra ott találják magukat, hogy már ők az "öregek". Gondoljunk csak a Kornra! Kimondottan nehezen békéltek meg a helyzettel, hogy már nem akkora szupersztárok, mint annak idején: a 2000-es évek közepén egy kemény identitás-válságban voltak, és görcsösen próbálták meg újra összehozni az első albumuk új iterációját. Bár kezdenek magukra találni, de sosem tudott érdemben megújulni a zenekar.
Hasonló folyamat játszódik le most is, elég csak a Suicide Silence félresikerült legutóbbi lemezére vagy a Bring Me The Horizon emészthetőbbé válására gondolni. Jelen írásom tárgya, a Whitechapel is elindult egy úton, viszont messze ők fordultak le a legjobb helyen a régiről.
Az aktuális friss korong, a "The Valley" már egyértelműen egy sokkal metalosabb hangzású anyag, ugyanakkor van egy olyan érzése az embernek, mintha nem mernék a srácok bevállalni teljes mellszélességgel az új irányt, és biztonsági játék gyanánt vannak régivágású nóták is a korongon. Ugyanakkor egyre több a fogós rész, egyre komplexebb érzéseket akar átadni a zene, illetve Phil Bozeman is egyre jobban énekel tisztán, és egyre többször. Emlékszem, hogy annak idején sokan felvonták a szemöldökük ezen, ugyanakkor Philnek kimondottan jól áll ez. Nincsenek túlgondolva az énektémák, viszont borzasztóan a helyükön vannak, a hörgések pedig mindig a zsáner talán legjobbjai.
A dalok erős érzelmi töltettel bírnak, révén Bozeman gyerekkorát dolgozzák fel a szövegek. Van azonban egy érdekes kettősség. Határozottan érződik az, hogy a Whitechapel elindult egy metalosabb, egyszersmind befogadhatóbb, a deathcore kötelezőkön túlmutató irányba, ugyanakkor nem merik bevállalni a teljes váltást, ami miatt a lemezen az újító dalok mellett ugyanúgy vannak "klasszikusabbak" is, ha ne adj' Isten nem jönne be az ember fiának a tiszta ének. Ettől függetlenül igen jó anyagot hozott össze a zenekar, valószínűleg az év végi top tízes listákban is bérelt helye lesz.
A hangzás jó. Sőt, nagyon jó! A béka feneke alá hangolt gitárok dacára se megy át fehér zajba semmi, kivehetőek a részletek, az arányok is jók. Számomra egyértelműen a nyitó When A Demon Defiles A Witch a korong legerősebbje, itt tényleg meg van minden, amit csak a mostani Whitechapel nyújthat, a blast beattől a tiszta énekig. Az ezt követő Forgiveness Is Weakness tempózása, valamint a Brimstone mérsékeltebb tempójú zsibbasztása már inkább viszi a klasszikusabb vonalat, de a riffek sokkal fogósabbak.
A Hickory Creek a lemez leglájtosabb, mondhatni legemészthetőbb darabja, nekem kicsit olyan, mint a Slipknot dallamosabb, lassabb dalai. A Black Bear számomra a The Valley második legjobbja a nyitó tétel után, kellemesen bólogatós, kicsit visszafogottabb, de nem nélkülözi a kraftot. Két felejthetőbb szerzeménnyel később ismét egy dallamos, visszafogott nóta köszön ránk a Third Depth képében, hogy aztán a tempós Lovelace után a beteg, lassabb, ugyanakkor talán legfílingesebb Doom Woods méltóan zárja le a sort.
Mindent összevetve az egyetlen bajom a The Valley lemezzel annyi, hogy a srácok nem merik meglépni a teljes szakítást a deathcore-ral, holott érezhetően elindultak egy teljesen más irányba. Nincsenek igazából rossz dalok, de az üde színfoltok mellett csak rutinmunkák vannak, melyek ugyan jók, de túl sokáig nem fogunk rájuk emlékezni. Remélem, hogy a következőnél kicsit bátrabbak lesznek a fiúk, és folytatják a megkezdett utat, nekik legalább jól áll.
8,5/10
