Ha egy jó zenét hallunk, általában meg tudjuk mondani, hogy mi az, ami számunkra kedvessé, érdekessé teszi: az énekes hangja, az atmoszféra, a szöveg, esetleg a különféle stíluselemek, sorolhatnánk. De vannak azok az esetek, amikor egyszerűen nem tudjuk megfogalmazni, mi tetszett meg egy együttesben, és ha ajánlanunk kéne, csak frusztráltan túlgesztikulálva próbálnánk a másik értésére adni, hogy „De hallgasd meg, nagyon jóóó!”. Na, a finn Palehørse debütáló albuma pont ilyen lett.

A korábban Amendfoil néven futó brigád április ötödikén adta ki  „Palehørse” névre hallgató lemezét az Indie Recordings gondozásában, és ahogy az már az első hallgatás alapján is átjön, az időzítés kiváló, hiszen a korong csupa energikus, pozitív felhangú, összességében kellemes dalt tartalmaz, ami tökéletes aláfestő zene az embereket tavasszal elöntő hormon,- és életkedvlökethez. A negyvenperces játékidő alatt nem ül le a hangulat, nem érezzük, hogy ez vagy az a szám csak térkitöltésnek került fel a lemezre, és minden hang hordozza magán az együttes lelkesedését, odaadását, és nem utolsó sorban kiemelkedő hangszeres tudását.

A vokál alapvetően a tiszta ének, és a kicsit ércesebb, de még nem extrém, hard rockos vonal között mozog, de be becsúszik egy kis üvöltözés is a mixbe, ha a helyzet úgy kívánja. Ugyanez a dinamizmus figyelhető meg a kíséretben is, a témák folyamatosan váltakoznak az alternatív rock és a metal különböző, morcosabb ágazatai között. Ez a változatosság teszi az egész produkciót nagyon élvezhetővé és érdekessé. A műfajok közti átjárkálást is profin oldották meg, nem csapkodnak össze-vissza stílusok között, hanem mint egyfajta audio-koreográfia, szövik egymásra a különféle hangzásbéli elemeket.

Ami még a Palehørse hatalmas erőssége, az a fülbemászó dallamok kreálása, és talán ez az az isteni részecske, ami az együttes dalait ennyire megfoghatatlanul élvezetessé teszi. Ha valaki a birtokában van ennek a képességnek, ennek a titkos összetevőnek, akkor már csak a körítésen múlik, hogy milyen területen lesz sikeres: véleményem szerint az ABBA-tól kezdve Boney M-en és Bon Jovin keresztül egészen a Ghost-ig minden igazán sikeres slágergyáros ezzel főzött, csak egészen más fogást hoztak ki a végére.

A körítést sem bliccelték el: az albumon egyértelműen egytől-egyig rendkívül tehetséges zenészek dolgoztak. Gondoljunk itt akár Samu Honko változatos, a Catharsis-ban például egészen death metálba hajló dobolására vagy az énekes-gitáros Lassi Mäki-Kala technikás játékára és széles spektrumú vokáljaira, az együttes apait-anyait beleadott az albumba.

Ami még észrevétlenül könnyeddé és színessé teszi a dalokat, az a folyamatos kettős vokál. Nem először találkozunk ilyennel: a méltatlanul ismeretlen Ideamen például mestere ennek az eszköznek, de a főként a kétezres években alkotó Taproot is csúcsra járatta ezt a technikát. Talán ez, talán a hangszeres kíséret, talán a kettő együtt az, ami a kétezres évek alternatív metáljára emlékeztet a Palehørse zenéjében, egy fontos különbséggel.

Mint a kilencvenes években született rockerlányok tankönyvi ábrája, én is nu-metalon, és a kétezres évek különböző, dallamos-zúzós alter metaljain szocializálódtam, és mint olyan, szerettem is az ilyen zenéket. Egy darabig. A végén inkább nosztalgiából. De hamar rájöttem, hogy ez a stílus számomra csak egy-egy dal erejéig tud izgalmas maradni. Egy teljes album után már kiszámíthatóbb, mint bármelyik zsékategóriás horror film  klisés ijesztgetései. És ha a kollégám teljes műszakban ezt hallgatja mellettem, akkor bizony ön- és közveszélyessé válok tőle. A Palehørse azonban mégis megoldotta, hogy dalaikat végig az enyhén nosztalgikus alternatív és a progresszív metal határmezsgyéjén egyensúlyozza, mégsem fásulok bele, sőt.

És itt jön képbe az együttes technikássága és fantáziadús látásmódja: amint úgy érezném, hogy a zene kezd önmagáért való vagy egyhangú lenni, gyorsan beszúrnak egy váratlanul éles üvöltést, egy lejátszhatatlan gitártémát, egy „úristen, mi történt” dobfutamot. Mint amikor gyerekkorunkban a suli udvarán egy felfújt nejlonzacsival úgynevezett egyérintőztünk: feldobtuk a levegőbe, és mindig valaki másnak kellett alulról megütnie, hogy nehogy leessen. Így adogatja egymásnak a három kiváló finn zenész is az album során a reflektorfényt, és ne aggódjunk. Nem esik le.

8,5/10