Negyedik soralbumához érkezett a norvég black metal brigád, a Posthum: az Indie Recordings április 12-én jelentette meg "Like Wildfire" címmel a kiválóan sikerült 2014-es "The Black Northern Ritual" folytatását (lemezkritika ITT). A skandinávok nem sietik el a dolgokat: tizenöt év alatt mindösszesen négy koronggal jelentkeztek, de ennek meg is van az eredménye. Minőségi dolgokkal szoktak előállni és most is pontosan ez a helyzet.
Bár a black metal mindig is az egyik kedvenc stílusom volt a metalon belül és mára maga a feketefém is számtalan leágazásra bomlott szét, melyek felfejtése önmagában is külön élmény és élvezet forrása, mostanában valahogy nem igazán találtam olyan új produkciót, mely lekötötte volna a figyelmemet e téren.
Pedig meggyőződésem, hogy a black metal az egyik legéletképesebb és egyben a legizgalmasabb fejlődési lehetőségekkel bíró területe a gitárzenének, de valahogy idén alig akadt eddig valami, amire azt mondtam volna, hogy megmozgat bennem bármit is. Sajnálom, de ezekre a sátánista bohóckodásokra egyre kevesebb türelmet és időt vagyok képes magamból kipréselni, legfeljebb akkor, ha maga a zenei tartalom kimagasló. Erre talán külön cikket is érdemes lenne szánni, hogy mennyire lehetünk képesek elvonatkoztatni az otrombán színvonaltalan szövegvilágtól, ha az adott dalok zseniálisak.
A Posthum zenéjében az a furcsa, hogy rendkívül hangulatos és magával ragadó a zenei világuk, miközben - ahogy hallgatjuk a nótákat - szépen sorolhatnánk is, hogy mely bandák megoldásait ismerhetjük sorra fel az anyagaikon. Alapvetően a norvég black metal vonal klasszikus időszakát, azaz a '90-es évek első felét állítják munkásságuk középpontjába, de ezt megfűszerezik számtalan hatással, zenei elemmel, melyektől megbolondul egy kicsit a végeredmény.
Ha mégis ki kellene emelni néhány csapatot, melyek hatással voltak a norvég bandára, akkor elsősorban a Darkthrone, a Satyricon és talán - igen nagy áttétellel - az Immortal neve merülhetne fel. De itt se ezeknek a legendás brigádoknak a korai csépelősebb, kaotikusabb időszakára gondoljunk, hanem a kiérleltebb, dallamosabb vagy éppen középtempósabb érájára.
A legérdekesebb azonban az, hogy bár egy végletekig lecsupaszított, mindenféle stúdiós varázslás nélkül megvalósított, mondhatni puritán black metal anyaggal van dolgunk, mégis rendkívül egyedi lesz a végeredmény. Ez köszönhető egyrészt a remek, dinamikus, analógosan meleg hangzásnak, melyben minden hangszernek helye és szerepe van, másrészt pedig számtalan apró hangulati elem, stíluskitérő is felfedezhető a norvégok zenéjében.
Ha már a hatásoknál tartunk: már az előző anyagukon is felfedezhető volt némi, az orosz népdalok melódiáit megidéző atmoszféra, mely most is jelen van, habár sokkal kevésbé hangsúlyos módon, mint öt évvel ezelőtt. Kapunk egy kis post-black metal hangulatot az Unicorn Slaughterhuse című tételben, tremolós riffeket, blastbeates csépeléseket és igazi régisulis megoldást a Lonewolf Unknown témáiban, valamint szinte atmoszferikus dallamokat az instrumentális zárótételben, az egészen libabőrösen elszállós és a nyitó számot visszatükröző, így kerek lezárást biztosító The Star Extinguisher nótában.
De mindezek előtt itt van nekünk az a négyes, melynek elsöprő lendülete és színvonala tényleg párját ritkító. A norvégok elképesztő módon értenek ahhoz, hogy önálló karakterrel rendelkező, elsőre megjegyezhető dalokkal álljanak elő és ez bizony az extrém metal színtéren ritkaságszámba megy. Jon Skare énekes/gitáros rekedt, középfekvésű torokhangja remekül illeszkedik ezekhez a szikár, embertelen darálásokhoz, melyek ennek ellenére telis-tele vannak remek dallamokkal.
A Posthum arra is remek példát mutat, hogy nem kell ahhoz száztagú cigányzenekar, gyermekkórus, szimfonikus kíséret, no meg mindenféle effektek és filmes betétek, hogy a black metal epikus legyen. Ezt tökéletesen mutatja be a már említett oroszos gitármelódiákkal és zseniálisan idegtépő szólóval operáló The Ravens Are Flying Low, no meg a keményebb, szokatlan módon szinte metalcore-t idéző breakdown-okkal büntető Knight And Death is.
A kedvencem mindazonáltal a címadó Like Wildfire: ha valaki ennek hallatán nem kezd el headbangelni, akkor tényleg nem neki való a black metal. Itt van még a hosszú és kifejezett komplex, progresszív ízekkel telepakolt és a címével ellentétben egyáltalán nem vegytiszta feketefém Defenders Of Purity is, mely szintén remekbe szabott egy nóta.
Felesleges is tovább szaporítani a szót: ez a héttételes, negyvenkét perces korong eddig számomra 2019 legizgalmasabb black metal anyaga és kifejezetten rövidnek is találtam. Ritka dolog ez nálam: jobban szeretem a kompakt, tömör zenei kinyilatkoztatásokat, de a Posthum esetében szívesen vettem volna még egy-két dalt, mert teljesen beszippantott a "Like Wildfire" atmoszférája. Csak ajánlani tudom mindenkinek, még azon metalrajongóknak is, akik hidegrázást kapnak már látatlanban is a black metaltól.
9,5/10
