Rozsdagyár

CELLAR DARLING - The Spell (2019)

2019. április 25. - Kovenant

cellar_darling_the_spell_artwork.jpg

Nagyon ritka esetben szokott jól elsülni vagy sikerülni az, ha egy nagynevű bandából ilyen-olyan módon távozott zenészek fognak össze és indítják el saját együttesüket. Az anyacsapat rajongótábora általában ilyenkor hű marad eredeti kedvenceihez és eleve ellenszenvvel viseltetik a fedélzetet elhagyókkal szemben. A friss projekt rendszerint egy-két albumot, ha megér, aztán eltűnik a süllyesztőben, anélkül, hogy bármiféle maradandó nyomott hagyott volna bárki emlékezetében.

A fenti bevezetőben leírtak szerint indult el a Cellar Darling karrierje is: 2016 májusában lépett ki a svájci folk metal csapat, az Eluveitie soraiból Anna Murphy énekesnő, fuvolás és tekerőlantos, Merlin Sutter dobos és Ivo Henzi gitáros - az okok tulajdonképpen lényegtelenek is - és együtt folytatták a zenélést, megalakítva az újsütetű formációt. Érdekes módon azonnal le is szerződtek az Eluveitie lemezkiadójához (Nuclear Blast), 2017-ben pedig ki is hozták "This Is The Sound" címmel bemutatkozó anyagukat, melyet a szakma nagyon jól fogadott, de igazi, közönségbeli áttörést nem hozott (a svájci anyazenekar nemrégiben megjelent friss lemezének kritikája ITT olvasható).

Idén március 22-én aztán megérkezett a folytatás is a "The Spell" című korong képében és számomra az év eddigi egyik legnagyobb meglepetését hozta a lemez. Bevallom, a folk metal nagyon távol áll tőlem: mármint az a folk metal, mely a színtér fősodrában annak minősül. A népzenét gyermekkorom óta imádom, de ami e címszó alatt folyik a nemzetközi metalszcénában, az bizony gyomorforgató. A legotrombább módon nyúlnak ugyanis ezek az általában semmilyen vonatkozó zenei tudással nem rendelkező bandák a lehető legcsodásabb, legautentikusabb zenei örökséghez és a végeredmény általában egy borzalmasan giccses, afféle klasszikusok diszkóritmusban förtelem szokott lenni.

A legizgalmasabbak (és az egyedüliként egyáltalán elfogadhatóak) azok a hasonszőrű produkciók, melyek nem egy jól ismert népdalt fognak meg és erőszakolják meg elektromos gitár riffekkel, no meg teljesen koncepciótlan üvöltözéssel, hanem a népzene szellemiségét, megoldásait és esztétikáját viszik át a rockzenébe. Hazánkban jó néhány ilyen kifejezetten klassz zenekar működik (korábban a Barbaro és a VHK, újabban a Perihelion, az Ygfan, a Guruzsmás és a Thy Catafalque), de az ellenkezőjére is tudunk sajnos példákat hozni.

Ha valaki a Cellar Darlingtól az Eluveitie hézagmentes folytatását várja, akkor nem jó úton jár: míg az Eluveitie egy alapvetően extrém (death) metal alapokra, váltott férfi hörgős - tiszta női ének párosra építkező és a fenti kritikákat jórészt csont nélkül hozó, igencsak parasztvakítós, csűrdöngölős, lakossági lakodalmas közértmetal bandává vált az elmúlt években, a Cellar Darling egy súlyos, sötét, sokkal inkább progresszív, mintsem folk metal együttes képét mutatja, a kötelező és rendkívül ízléstelen nyenyere-pikula-tilinkó blokk alkalmazása nélkül. 

Egész egyszerűen egy teljesen más megvalósítási és művészi színvonalat képvisel Anna Murphy és csapata: míg az anyazenekar afféle igazi fesztivál-látványossággá nőtte ki magát az elmúlt években, a Cellar Darling sokkal finomabb, álmodozósabb, (ha tetszik) pszichedelikusabb vonalat visz és ez már az anyag első hangjaiból egyértelművé válik.

További különbséget jelent az extrém metal alapok és a hörgős férfiének teljes hiánya, illetve a post-rock hatások egészen erőteljes jelenléte. Sokszor kifejezetten eszembe jutott a varázslatos holland post-metal előfutár csapat, a The Gathering Anneke van Giersbergen fémjelezte korszakának dallamvilága és atmoszférája (lásd a Hang című elszállósabb tételt). Érdekes módon, ha nem olvasom el a kiadós promószöveget és nem ismerkedem meg a Cellar Darling előéletével, eszembe sem jutott volna a folk metal címke: a különböző hangszerek használata rendkívül ízlésesen és kompozíciós jelleggel történik, azaz sosem válik öncélúvá a dolog.  

A "The Spell" kifejezetten változatos korong lett: találunk itt gyönyörű, egy szál zongorával elővezetett balladát (Sleep), melynek hallatán még Alanis Morissette vagy még inkább talán Tori Amos neve is felmerülhet. A svájciak azonban nem spórolnak a gitárokkal sem: a nyitó Pain vagy éppen a címadó The Spell szinte doomosan sötét és elborult. A kihozott két kislemeznóta, a Death és az Insomnia azonban tényleg az album koronagyémántjai.

Anna Murphy énekéről nem akarok ódákat zengeni: tiszta, szép, kifejező, mentes mindenféle divatos manírtól és ráerőszakolt klisétől, egész egyszerűen lúdbőröztető érzés hallgatni, ahogy viszi a hallgatót a dallamaival. A számok pedig szinte egytől egyig zseniálisak, nem tudok semmibe sem belekötni.

Egyszóval teljesen levett a lábamról a produkció: ha a falhoz állítanak, akkor esetleg annyit tudok negatívumként felhozni, hogy a korong talán túlságosan hosszú lett, hatvanhárom perc tizenhárom tételben. A "The Spell" ugyanis konceptalbum, mely egy összefüggő történetet mesél el, de ehhez képest is soknak érzem a játékidőt. Bár fogalmam sincs, hogy mit lehetett volna lehagyni az anyagról, szóval ez a megjegyzésem is teljesen felesleges. Nos, aki szereti az ilyen dallamos, sötét, de érzésekkel és progresszív megoldásokkal teli lemezeket, melyek egy teljesen önálló és magába rántó világot tárnak fel, az egész egyszerűen nem menekülhet a Cellar Darling elől. 

10/10

cellardarling2019a.jpg

Fotó: Urs Gantner

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2214784562

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása