A budapesti Harloch zenekar március 1-én szerzői kiadásban jelentette meg "Tíz csapás" című második soralbumát: a csapat 2001-ben alakult meg, azaz az időközben eltelt majd' húsz év során a két stúdiólemez mellé még egy demó és egy EP került, ami - valljuk be - nem sok. Az alapító felállásból mára csak az Akhsesef kódnév alatt játszó gitáros maradt és a bandát amúgy is végigkísérte a szünet nélküli tagcserék és átalakulások sora. Mindebből világosan kitűnik, hogy ma black - de igazából bármiféle extrém - metalt játszani Magyarországon igencsak magányos dolog és leginkább szabadidős elfoglaltságként művelhető mindenféle kötöttség és indokolatlan ambíció nélkül.
A Harloch azzal sem könnyíti meg a saját maga dolgát, hogy magyar nyelven írja dalszövegeit, ami bizony extrém metal közegben átkozottul ritkán szokott jól elsülni (hirtelen nem is tudnék erre most példát hozni). A "Tíz csapás" korongon szereplő dalok a magyar és a világtörténelem egy-egy kiemelt eseményét veszik górcső alá, így többek között megéneklésre kerül az európai pestisjárvány, a 2. magyar hadsereg doni katasztrófája, Budapest II. világháborús ostroma, Hasfelmetsző Jack, valamint a középkori magyar részvétel is az V. keresztes hadjáratban.
A zene valóban alapvetően black metal, de például a szovjet időkben a Karacsáj-tó környékén történt nukleáris szennyezéssel foglalkozó Északi fény és a kommunista Kínában katasztrofális éhínséggel végződött, erőltetett iparosítási kísérletről szóló Nagy ugrás egyértelműen death metal riffekkel dolgozik, míg a Kárba veszett kereszt nótában thrashes részek és témák is megbújnak.
Az együttes jóvoltából CD-n hallgathattam meg a korongot és bizony az anyag nagyon jól szól. A felvételek a soproni MD Stúdióban készültek Schmiedl Tamás (Moby Dick) irányításával, aki A hajótörött legendája című szerzeményben elő is veszi reszelős orgánumát egy-két strófa erejéig. Dinamikus, tiszta, kiegyensúlyozott a hangzás, a dobok pedig kifejezetten bitangul szólalnak meg. A CD-füzet és a borítókép is ízléses és tetszetős, teljes szövegkönyvvel együtt, ami szintén üdvözlendő egy ennyire dalszöveg-centrikus produkció esetén.
Ennyi pozitívum után térjünk rá magára a tartalomra és sajnos legelsősorban pontosan azt az elemet kell felhoznunk a "Tíz csapás" legjelentősebb hátrányára, melyre pedig a Harloch a legnagyobb hangsúlyt fekteti, ez pedig a dalszövegek. Régi vesszőparipám, hogy csak és kizárólag magyar nyelvű dalszövegekkel lehet magyar zenekaroknak itthon sikert elérni (ez számomra evidencia és tényleg értetlenül állok a legtöbbször csapnivaló angol nyelvhelyességgel és kiejtéssel előadó bandák előtt), de mindez fordítva is igaz: annál fájdalmasabb az, ha a magyar nyelvű dalszövegek nem ütik meg azt a bizonyos mércét.
A dalszövegírás külön műfaj, a magyar nyelv pedig fantasztikusan gazdag, egyedülállóan hajlékony és változatos eszközt tud adni a szövegírók kezébe, de pontosan emiatt mindennél zavaróbb és bosszantóbb élmény, ha megerőszakolják azt. A Harloch pedig szinte összes dalában ezt teszi: szótagszámhibák, magyartalanságok tömkelege, a szenvedő szerkezet szakmányban és fülgyilkos módon történő használata mind-mind előkerül, melynek következtében a prozódia felborul és néha olybá tűnt számomra, mintha valaki a telefonkönyvet próbálná felolvasva ráerőltetni a dalok strófáira.
Nagyon nehéz komolyan venni az olyan sorokat, mint például a "mielőtt végleg a múltba vész, lesújt még egyszer a gyilkos kéz" (Pokolból). A múlt homályába veszni emlékek, korszakok, birodalmak, esetleg tudományos teljesítmények vagy történelmi események szoktak, nem pedig egy gyilkos kéz. Kínrímek és olyan kifejezések sorakoznak a versszakokban, melyek sehogy sem illenek össze ("a lehetetlen célokat hiába vette a fejébe, így lett a nagy ugrás ballépés a vesztébe").
Mindezek következtében Khainor énekes alig bírja ráénekelni a szöveget a dalokra, a prozódia pedig összeomlik. Másik probléma az, hogy nagyon gyakran nincs önálló énektéma, hanem az a gitár nem túl bonyolult dallamát követi le egy az egyben (alatta pedig pörög a blastbeat vagy a kétlábdob), így tényleg telefonkönyv-felolvasás jellege lesz a dolognak (erre tökéletes példa a Fekete bég).
Természetesen az hallatszik, hogy jól képzett zenészek játszanak a lemezen, a produkcióba nem lehet belekötni, de a fentiekben részletezett alapvető hiányosság teljesen rányomja a bélyegét a nótákra. Emiatt viszont bármennyire is ötletes néhány riff vagy szóló, amint bejön az ének (és ez nem a frontember hibája), számomra az egész összecsuklik és sajnos jórészt élvezhetetlenné válik.
A dalszövegek kérdését mindenképpen meg kell oldania a csapatnak: lehet bármilyen érdekes és felemelő a témaválasztás, de a történelemkönyv hibás magyarsággal történő felolvasása sajnos hitelteleníti a zenei tartalmat is. Remélem, a harmadik soralbumon sikerül a fenti problémákat orvosolni.
6,5/10
