Nem lehet mindig avantgárd post-black metalt vagy melodikus fúziós death-grind dzsesszt hallgatni, néha le kell itatni a bennünk lakozó zenei sznobot és be kell lökni egy hardcore pogóba. Erre a célra számtalan, nagyot mondani nem akaró, de műfaján belül kiváló üvöltözős-tombolós banda áll rendelkezésünkre. Ilyen például a dán NYT LIV, akik május harmadikán megjelenő új albumukkal kiváló talpalávalót szolgáltatnak a koncerteken elkoptatott bakancsoknak.
A NYT LIV nevű kvartett 2016-ban alakult Koppenhágában; 2017-ben már ki is adták első EP-jüket, és számos dán fesztiválon való fellépés után az Indisciplinarian gondozásában végre kiadták debütáló stúdiólemezüket, az „Ensomhedens Kolde Kald” névre hallgató albumot. A korong alig harminc perc hosszú, és ennek megfelelően nem ad lehetőséget szusszanásra a hallgatóságnak. A hangzás kellemesen rozsdás, a riffek karcolnak, a dobok darálnak, a vokál pedig dühödten üvölt: aki az Ensomhedens Kolde Kald után nyúl, az nem csendes meditációra vágyik.
Az albumot végighallgatva nagyjából félúton, a Det Skal Du Nok Blive című szám magasságában támadt először az az érzésem, hogy én ezt a riffet igazából már hallottam, de ez a homogenitás gyakorlatilag minden dalra jellemző, ha random sorrendben kezdem el hallgatni a lemezt, valószínűleg akkor is az ötödik darabnál telítődik a hardcore szenzorom. De ezt egyáltalán nem éreztem negatívnak: a tempó nem ül le, a számok rövidek, nem nyújtják el őket feleslegesen hosszú bridge-ekkel, a zenekar összességében pedig energikus, zúzós, és kellőképp dühös.
A pörgős, klasszikus hardcore-os témákat az együttes kiválóan hozza, egyszerűségük ellenére is megmozdítanak valamit a hallgatóban, és bár nem ebben a stílusban mozgok, akaratlanul is járni kezdett rá az asztal alatt a lábam. A dinamizmust segít fenntartani a változatos játék. A Blodet Skygger-ben figyelhető meg talán ez a legjobban: köpködve üvöltő vokál, dallamos, már-már melankolikus riffek és mélyen csattogó basszusgitártémák váltogatják egymást. Egyedül a lassabb, nyugisabb szakaszokkal nem tud mit kezdeni az együttes, ezeket a kis szüneteket nem igazán tudják izgalmassá tenni, inkább csak mikroalvásnak érződnek a tombolós részek között.
Sajnos, mivel dánul íródtak, így nem tudhatom, de elképzelhető, hogy a dalszövegek ezeket a fejezeteket elvinnék a hátukon. Saját bevallásuk szerint szövegeik széles skálán mozognak a szerelemtől kezdve a magányon, filozófián, gazdaságon, és egyéb sokrétű témákon keresztül egészen az öngyilkosságig, így valószínűleg fenn bírják tartani a figyelmet.
Viszont ami – számomra – hátrányuk, abból a srácok kapásból előnyt is kovácsolnak. A dán nyelv ritmikája kiválóan passzol az agresszív gitártépéshez és a harapós, felhangosításért kiáltó mély riffekhez. A dalok egyaránt jó hangulatot árasztanak - bár a „jó” jelzőt itt nagyon tágan értelmeztem, el tudom képzelni, hogy a nyers, dühödt hangzás másokból is ugyanolyan kellemes érzéseket vált ki, mint belőlem; hiszen alapvetően ezért hallgatunk metalt. Simán el tudom képzelni, ahogy a Fortidens Tćsk klasszikus hardcore riffjeire ugrálok egy fesztivál valamelyik kisebb színpada előtt, de a Det Skal Du Nok Blive is valami kellemesen nosztalgikus, szimatszatyorral-műanyagpoharas sörrel bebarangolt sátorrengetegbe repít vissza képzeletben.
Érdekes, ahogy a számok repetitivása és - nem pejoratív értelemben vett - primitívsége szórakoztató bír maradni. Személyes kedvencem, a Stille Ikke Dřd gyakorlatilag hetven százalékában csak a dal címét üvöltözik, ami így olyan, mint egy metalos nyelvlecke: nagyon szép volt a kiejtés, tessék, most egy kis zúzás, és ismételjük el még háromszor! A Løgne egy mindössze negyvenhárom másodperces zenei dühroham, az Aske Og Blod riffjeire kedvem lenne nagyterpeszben rogyasztva lóbálni egy basszusgitárt: ilyen bulihangulat mellett ugyan ki számolja, hogy a már megénekelt Stille Ikke Dřd fő riffje mindössze két hangból áll? Egyébként én: ráadásul a hangköz egy kis szext, és ezt csak azért említem meg, mert éretlen a humorom, és le akartam írni a „szext” szót.
Az albumot jó szívvel tudom ajánlani mindenkinek, aki egy kis zenei leeresztésre, vagy némi mentális pogóra vágyik. A NYT LIV nem találja fel újra a műfajt, de amije van, azt igényesen, élvezhetően és őszintén adja.
8/10
