Az olasz Fleshgod Apocalypse (a továbbiakban: FA) megítélésében és helyén kezelésében szerintem mindennél komolyabb szerepet játszik az embernek a death metalhoz fűződő viszonya. Ez ugyan elsőre egy elég egyértelmű és felesleges kijelentésnek tűnhet, viszont itt hozzá kell tenni, hogy az olasz csapat munkássága tipikusan nem a könnyen fogyasztható fajta, még a műfaj szerelmeseinek sem. Jómagam a 2011-es "Agony" lemezük óta követem őket figyelemmel, és emlékszem, hogy az első benyomásom egy "ez most mi a jó isten" kicsengésű hümmögés volt.
Párszor végig kellett szaladnom az addigi munkásságukon, mire felfogtam, hogy egyáltalán hogyan hallgassam a zenéjüket. A FA műfaja hamisítatlan technikás death metal, viszont az átlagos tekerős és szélvészgyors témákat már kezdetektől fogva klasszikus zenei elemekkel és nem ritkán operás énekkel kombinálják, és ezzel válik sokak számára - főleg élőben - befogadhatatlanul töménnyé és komplexé a brigád munkássága. A Nuclear Blast gondozásában május 24.-én megjelenő "Veleno" már az ötödik anyaguk, nézzük, ezúttal mit mutatnak magukból.
Mindenekelőtt fontos megemlíteni, hogy az elmúlt években végbe ment a gárda soraiban némi változás. Ez leginkább a "Mafia" EP idején a zenekarhoz csatlakozott gitáros/énekes Tommaso Riccardi távozását jelenti. Helyére a csapat fő dalszerzője és multi-hangszerese, Francesco Paoli került. Ez az ősrajongókat annyira (gyanítom) nem fogja meglepni, tekintve, hogy a 2009-es debütáló albumon, az "Oracles"-ön is ő volt a frontember, majd Tommaso érkezésével került a dobok mögé. Most, hogy ezt letudtuk, nézzük az albumot.
Őszintén szólva, amikor kiderült, hogy hogyan néz ki az új felállás, titkon arra számítottam, hogy valamelyest visszatér az első album valamivel nyersebb világa. Ez úgy többé-kevésbé igaz is, de érezni az előző albumnak, a "King"-nek az utórezgéseit. Itt leginkább arra gondolok, hogy a gitárok nagyon harapnak, érezni azt a fajta elemi brutalitást, mely főleg kezdetben nagyon jellemezte a zenét, viszont a kifejezetten egyedi megoldásokkal tökéletes összhangban van az egész. A nyitó Fury erre pont egy remek példa. Tipikus FA dal, viszont főleg a ritmizálásban vannak olyan részek, melyek (megkockáztatom) még valamennyire táncolhatóvá is teszik. Furcsa képzavar, de belőlem ezt váltotta ki.
A különlegességek közé tartozik a második szám, a Carnivorous Lamb. A szokatlanul lágy felvezető után egy meglepően kimért dal bontakozik ki, mely csak néha-néha csap át extrém aprításba. Valahol volt bennem a dalt hallgatva egy minimális The Forsaking utánérzés az Agony albumról, de nem vészesen.
Az elsőként megklipesített Sugar bár nem a legjobb tétel az albumon, viszont régen jött ki ennyire hatásos nóta a csapattól. Itt egy pár szóban kitérnék a klipre, mely csont nélkül a legjobb videó, amit az elmúlt években láttam. A heroin pusztító hatását hol direkt, hol szimbolikusan bemutató kisfilm tele van olyan képsorokkal, melyek odaszögezik az embert a képernyő elé. A kislemezborítóként megörökített momentum, amikor Paoli kiemeli a vízből az eszméletlen, ne adj' Isten már hallott nőt, az simán az egyik legjobban kivitelezett és legmegrázóbb jelenet, amit életemben láttam egy klipben.
Az egyik legegyedibb szerzeménye a bandának is ezen az albumon található. A Monnalisa egyszerre az egyik legepikusabb és legsokoldalúbb szerzemény, amit valaha ettől a csapattól hallottam. A visszafogott, legtöbbször pusztán szavalásra épülő énektéma, Veronica Bordacchini énekesnő részei, és maga a sokszor tényleg filmzenés kicsengés olyan magaslatokba emelik ezt a tétel, ami követendő példa.
Van egy bizonyos nóta, amire szinte biztosan mindenki, aki hallja az albumot, az fel fogja kapni a fejét. Ez az album vége felé felbukkanó The Day We'll Be Gone. Nem egy tipikus tétel, bár hasonló már az előző albumon is volt Paramour címmel. Nem a megszokott szélvész darálás és nem is a kimért, döngölő középtempó jellemzi ezt a dalt, sokkal inkább egy súlyos atmoszférájú, de valahol mégis dicsőséges kicsengés, mely, bár mindig jelen volt a csapat albumain, legalább egy dal erejéig, viszont most minden eddiginél erőteljesebb és szívbemarkolóbb.
A FA zenéjének varázsa számomra mindig is a kreatív dalszerkezetek miatt hatott. Ez nagyban köszönhető a klasszikus zenei részek és a ritmusszekció briliáns egyvelegének. Francesco Ferrini billentyűtémái és Paoli dobjátéka mindig is egy olyan egységet alkotott, mely példaértékű a műfajon belül. És ez most sincs máshogy. Bár élőben a Stormlord és Tular soraiból ismerős David Folchitto ül a dobok mögött, a lemezanyagot a Paoli/ Francesco/ Paolo hármas rakta össze, és a meló ordas részét Paoli vette a nyakába, aki a hörgésen és a gitárokon kívül még a dobtémákat is biztosította.
A Fleshgod Apocalypse újra megmutatta, hogy teljes joggal foglalják el az őket megillető trónt a technikás death metal világában. Ugyan a "Veleno" nem lett egy hibátlan album, helyenként egy kicsit az előző lemez továbbcsiszolásának tűnhet, és a borítót se érzem most annyira hatásosnak, de ezek nem akkora hibák, melyeken ne lehetne könnyűszerrel továbblépni. Továbbra is pengeéles a hangzás, pusztít az összkép, változatos és hibátlanul FA. Tökéletesen sikerült megőrizni a karakterességet, és ez a legfontosabb, mert sok más csapatnál, akár a műfajon belül is, akár már a harmadik albumnál eltűnik az egész. De a Fleshgod nem ilyen, és köszönik, kirobbanó formában vannak.
9/10
